Hazatért a hajlított kalap

Glant Tibor a 40 éves évfordulóra részletes összefoglalót írt A Szent Korona amerikai kalandja és hazatérése címmel. A Debreceni Egyetem észak-amerikai tanszékének habilitált docense azt az 1945–78 közötti időszakot vizsgálta, amíg az amerikai kormány kezében volt öt koronázási jelvényünk: a Szent Korona, a jogar, az országalma, a kard, a koronázási palást, illetve a koronaláda és az ahhoz tartozó iratok.

A történet egy részét a legtöbb magyar jól ismeri: 1945-ben a koronaőrség a szovjetek elől menekülve, a nyilasok parancsára külföldre, német fennhatóság alá tartozó területre vitte a koronázási ékszereket és a Szent Jobbot. Ez márciusban történt, júniusra már az amerikai seregnél voltak a regáliák. Még abban az évben, augusztusban visszakaptuk a Szent Jobbot, a többi koronázási jelvény azonban még pár évig Európában tartózkodott, majd az Egyesült Államokba, Fort Knoxba került. És ott is maradt 1978 januárjáig.

Az azonban már nem annyira közismert, milyen utat jártak be még a tengerentúlra kerülésük előtt a regáliák, milyen komoly diplomáciai viták, harcok folytak már az ötvenes évektől a két ország között. Talán az sem egyértelmű: ha nincsenek az amerikaiak, egyáltalán nem biztos, hogy ilyen állapotban kerülnek vissza az országunk számára fontos jelképek, a palást pedig bizonyára nem is létezne.

De hogyan kerülnek képbe az amerikaiak? Nem csak mint győztes nagyhatalom játszottak fontos szerepet Európa történetében. Hitlernek a kontinens műkincseire is fájt a foga, saját múzeumot tervezett édesanyja szülővárosába, Linzbe. A Rosenberg-kommandó, amely a nácik által megszállt területeken gyűjtötte össze a legértékesebb műkincseket, a történelem talán legnagyobb műkincsrablását hajtotta végre a háború alatt. 1942- ben – írja Glant a könyvében – amerikai muzeológusok és tudósok körében felvetődött: hiába győzik le Hitlert, ha Európa műkincsei elvesznek, megrongálódnak, megsemmisülnek.

1943-ban Roosevelt elnök utasítására létrehozták a Roberts-bizottságot (teljes nevén: Háborús Övezetekben Található Művészeti és Történelmi Emlékek Védelmére és Megmentésére Létesített Amerikai Bizottság). Ezen belül egy speciális műkincsvédő alakulatot állítottak fel, amelybe muzeológusokat soroztak be. Az volt a feladatuk, hogy védjék meg az európai műkincseket, megfelelő információkkal segítsék ebben az amerikai hadsereget.

A magyar koronázási ékszerek szerencsére hozzáértőkhöz kerültek. A csapat tagja volt ugyanis James J. Rorimer, aki a középkori magyar művészet legjelesebb amerikai kutatójaként vált ismertté. Tisztában volt vele, milyen kincs került a kezébe, és csapatával együtt mindent elkövetett, hogy a koronázási jelképek állaga ne romoljon. A palást megmentéséért is egy amerikai szakembernek, Gordon M. Kline-nak lehetünk hálásak.

Ő készített olyan tárolót az amerikai alkotmány és Függetlenségi Nyilatkozat egy-egy eredeti példányának, hogy azok még ma is kiállíthatók. És a palástnak is: először egy ideiglenes, fából készült, szaténnal béleltet, hosszabb távon pedig egy légmentesen záródó, héliummal feltöltött fémtárolót. Ha Kline ezt nem készíti el, ma már biztosan nem csodálhatjuk meg a koronázási ruházat egyetlen megmaradt darabját.

A világháború után a koronázási ékszerek költöztetése és szállítása a legnagyobb titokban történt. A külügyi levelezésekben kódnéven emlegették őket, a Szent Korona „hajlított kalapként”, a palást pedig „öreg kabát” néven utazott. A titkolózás még fontosabb volt, amikor 1953-ban az Egyesült Államok területére vitték az ékszereket. Állítólag az azokat szállító General Greely hajó személyzete sem tudta, mit visznek: a legénység úgy hitte, egy ufó maradványait.

Fort Knoxban, az amerikai aranykészlet társaságában várták a regáliák, hogy hazakerüljenek. A több évtizedes várakozásnak természetesen politikai okai vannak. Az amerikai kormány és az óceán túlpartjára menekült magyarok nem szívesen látták volna a kommunista kormány kezében a koronázási ékszereket. Még ha nem is hitték, hogy Kádár megkoronáztatja magát, nem lehettek biztosak abban, nem vándorol-e rövid úton Moszkvába az értékes műkincs. A két ország közötti, meglehetősen rossz viszony miatt évtizedekig szó sem lehetett arról, hogy a korona újra visszatér Magyarországra.

A kapcsolat 1969-ben kezdett normalizálódni – igaz, ekkor még nem is tudták a magyarok, pontosan hol van a korona és a többi koronázási jelkép. A regáliák sorsa 1976-ban dőlt el, amikor az új elnök, Carter úgy döntött, visszaadja azokat. (Az elnöki döntést számos tüntetés, heves tiltakozás fogadta az emigráns magyarok között.) De nem Kádárnak adták: a magyar népnek. Kikötötték, a koronázási ékszereket, ha akarja, láthassa bármelyik magyar, még a külföldön élők is. A kommunista vezető – az amerikaiak döntése során – ott sem lehetett a korona átvételekor, Cyrus Vance külügyminiszter Apró Antalnak, az Országgyűlés elnökének adta át. Úgy tudjuk, ez nem okozott akkora diplomáciai botrányt, állítólag Kádár nem is nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen a fontos pillanatban.

A korona 1978. január 5-én érkezett vissza az országba, a hivatalos átvétel január 6-án történt. Mindkét fél visszafogta magát: szalonképes beszédekben méltatták egymás érdemeit. Az átadást és a ceremóniát a Magyar Televízió is közvetítette, bár úgy tűnik, a pártvezetés nem volt olyan biztos, hogy minden „simán” történik, merthogy az „élő” közvetítés kétórás csúszással ment adásba.

A regáliák a Nemzeti Múzeumban kaptak helyet, az első évben mintegy kétmillióan látták. Innen a Várba költöztették őket, majd 2000-ben – a palástot kivéve, amely a Magyar Nemzeti Múzeumban látható – az Országházba.