Hol kezdődik a bátorság? D. Tóth Krisztával beszélgetett Szijjártó Gabriella

– Sokan gondolják úgy, hogy ha valaki lekerül a képernyőről, előbb-utóbb elfelejtik. Te nem féltél ettől, amikor öt évvel ezelőtt felmondtál?

– Ez egyáltalán nem volt szempont a döntésemben. Megváltozott körülöttem a közeg, és eljutottam odáig, hogy a megváltozott körülmények között már nem szeretnék tovább a televízióban dolgozni. Valóban sokan mondták utána, hogy idővel majd hiányozni fog a tévé, a képernyő. Nem hiányzott. Én mindig is újságírónak tartottam magam, és az is maradtam.

– Mégis, kockázatos lehetett fejest ugrani az ismeretlenbe.

– A szakmai életemben sokszor jutottam választások elé, és mindig hajlamos voltam a kockázatosabb út felé indulni. Miközben körülöttem mások megkérdőjelezték a döntéseim helyességét: miért mentem el a nézettebb RTL-től a közszolgálati tévébe; miért cseréltem fel a főműsoridős híradós székemet a brüsszeli tudósítói állásra, ami kevésbé látványos, de sokkal több munkával járó megbízás?! Sosem ragadtam bele túlságosan kényelmes helyzetekbe, inkább vállaltam a kihívást és ezzel a hibázás lehetőségét. Mindig jött egy új feladat, és vele egy új tanulási szakasz, olykor kudarcokkal is gazdagodtam, hogy ezt a mai szabad alkotói létet elérhessem. Most vagyok a leginkább önazonos, ez vagyok én. A WMN.

– Hallgatva téged olyan pofonegyszerűnek tűnik…

– ...pedig közben az ember komoly belső utat jár be. Mint amikor 18 évesen Kaposvárról Budapestre jöttem tanulni. A zselici származásom eligazodási pontokat adott, sarokköveket jelölt ki az életemben, de idő kellett, míg megtanultam a helyén értékelni a vidéki származásomat. Bekerültem az ELTE bölcsészkarára, ahol a nagyvárosi, világlátott fiatalok mintha egy másik nyelvet beszéltek volna. Teljes erőbedobással küzdöttem, hajtottam az eredményekért, de sokáig idegennek éreztem magam köztük. Az áttörésben sokat segített egy amerikai ösztöndíj: az Egyesült Államokban tanultam meg, hogy legyen véleményem – az se baj, ha nincs igazam –, és vállaljam magam még akkor is, ha nem vagyok tökéletes. Szép lassan rájöttem arra is, a vidékiségem ugyanúgy hozzám tartozik, mint a zöld szemem. Így vagyok valaki.

– Amíg nem találtál rá az új utadra a televíziózás után, a felmondás utáni „gyászidőszakban” írtál két könyvet. A Jöttem, hadd lássalak című azért is különleges, mert a súlyos betegségben, fiatalon elhunyt édesanyád élettörténete szolgált alapul. Miért tépted fel a régi sebeidet?!

– Sosem volt kérdés, hogy egyszer le kell ásnom a gödör legmélyére és meg kell írnom az édesanyámat. Íróember vagyok. Nekem az írás az elsődleges kommunikációs csatornám, nem a beszéd. Amikor anyu 1997-ben, 45 évesen meghalt, átmentem a gyász minden stációján, a sírástól a dühön át a miértekig. A könyv végére jöttem rá, hogy nincs elengedés. Vannak olyan fájdalmak, amelyeken hiába dolgozol, sosem fognak elmúlni. El kell fogadni, hogy ez a hiányérzet mindig is az életed része lesz, ez is alakítja a személyiségedet, az emberi kapcsolataidat, a helyedet a világban. Igen, feltéptem a sebeket, de kitisztogattam, gyógyultam közben. Végül összeszedtem magam, és nekiálltam megvalósítani egy régi álmomat: belevágtam a WMN.hu létrehozásába.

– A névadó angol szó, a woman nőt jelent. Miben különbözik a WMN.hu a többi, nőknek szóló médiumtól?

– Mi egy olyan internetes életmódmagazint készítünk, amely a női lét sokszínűségét, mélységét és ellentmondásosságát ragadja meg. Amely szókimondó, nem kerüli meg udvariasan a kínos témákat. Mi szeretünk szabadon alkotni, akár még saját magunknak is ellentmondani. A világ sokféle, egy szerkesztőség tagjai sem egyívásúak. Például a szexuális zaklatások kapcsán a MeeToo-mozgalomról is különbözőképpen árnyalt álláspontunk volt az asztal körül – és ez a sokszínű látásmód megjelenik az oldalainkon is.

– Ha woman, akkor könnyen megbélyegezhetnek benneteket feminizmussal.

– A feminizmus mint szó sajnos valóban vörös posztó a társadalom jó része számára, de valójában nem bélyeg. A női egyenjogúság egészséges ideálja nem egy ártalmas dolog. Nem a férfiak és nők egyformaságában hiszünk – biológiailag sem vagyunk egyformák –, hanem abban, hogy azonos jogok és azonos lehetőségek járnak a két nemnek. Egyszerű példája ennek az otthoni munkamegosztás: ne az legyen a természetes, hogy a ház körül mindent a nő csinál. És miért lenne evidencia, hogy ugyanazért a munkáért kevesebb fizetést kap egy nő, mint egy férfi?! Én fenntartható feminizmusnak hívom azt, hogy nem a férfiak ellenében, hanem velük együtt remélünk változásokat.

– Eljutnak a férfiakhoz is az aggályaink?!

– Naponta 50 ezer egyedi látogatónk van, havonta 4-5 millió oldalletöltés zajlik, a Facebookon működik egy majd' 120 ezres közönségünk, a YouTube-csatornánkon 45 ezer feliratkozót számolunk. Ennek a közösségnek nagyjából a 70 százaléka nő. Vagyis a többiek, elég nagy számban, férfiak. A WMN nem egy női portál, hanem életmódmagazin, emberi témákkal. Én a minőségi sajtóban bízom, a jó tartalom megtalálja a közönségét.

– Erre a te személyed a garancia?

– A WMN nem én vagyok egyedül – a szerzőink névvel és arccal vállalják az írásaikat, gondolataikat. Itt mindenki komoly értéket képvisel. Az olvasók hálásak ezért a személyességért, ami különösen fontos ebben a személytelen világban, ahol az emberek jó része otthon is társas magányban, laptopok és kütyük mögött tölti az idejét. Az elmagányosodó létben komoly felelősség hárul ránk, „tartalomgyártókra”: ne csak minőségi olvasnivalót nyújtsunk, de egy értelmes, gondolkodó közösséghez tartozás élményét is.

– És nem utolsósorban bátor alkotóközösség! Te magad is bátran ironizálsz az egyik írásodban többek között arról, hogy nálunk lehet nemzetközileg elismert egyetemet kiszorítani, lehet gázszerelőként számítást találni, lehet napilapot megszüntetni...

– Elég nagy baj lenne egy demokratikus országban, ha ilyen közös ügyeinkről nem lehetne írni, ha félni kellene a véleményünk miatt, mert fájlaljuk egy nagy múltú napilap elvesztését vagy felháborodunk a korrupción.

– Igaz! Csakhogy nálunk ezek a kritikus mondatok – hátterüknél fogva – a politikai véleményformálás tartományába sorolódnak.

– Én egyszerűen csak reagálok a közbeszédre, a közös ügyeinkre. Közéleti ügyekről írok, és ezek mind azok. Legyen elég abból, hogy egymás ellen hangolódunk; hogy hagyjuk, egymás ellen hangoljanak minket; hogy egy konfliktus esetén azonnal az erőszakhoz nyúlunk „megoldásul”, legyen az verbális, érzelmi vagy tettleges; hogy szemet hunyunk az erőszak láttán/tudtán; hogy nem foglalunk állást bizonyos kérdésekben, mert könnyebb megbújni a lábtörlő alatt! Férjen már bele a demokráciába az, hogy ezeket leírjuk! Nekem nem itt kezdődik a bátorság.

– Hanem akkor hol?

– Amikor eljöttem az MTV-ből, vagy amikor egy évig smink nélkül mutattam az arcomat, sokan azt is bátorságnak hívták. Én ezeket nem tartom annak, de kétségkívül megállásra kényszerített és elgondolkodtatott: mi a bátorság?! Megalapítottuk a Szuper WMN-díjat, keressük Magyarország legbátrabb nőit. Legutóbb, 2017 novemberében a civil kategória győztese Németh-Kiss Pálma, Tyukod község önkormányzatának dolgozója lett, aki feljelentette felettesét, a polgármestert szexuális zaklatásért, és most az igazáért – valamint a többi áldozatért – küzd, nem kis kockázatot vállalva ezzel. A közéleti kategória győztese, Al Ghaoui Hesna így határozta meg a szót: a bátorság nem más, mint a normákat újraírni, hogy később már azok válhassanak normává. Szerintem a bátorság nem jelent félelemnélküliséget, ám a bátor ember akkor is megy a céljai felé, ha van vesztenivalója.

– Gyakornokoskodtál Amerikában, éltél tudósítóként Brüsszelben, a férjed angol. Élhetnétek bárhol a világon. Miért vagytok itt?

– Mert itt van dolgunk. Persze soha nem zárjuk ki, hogy egyszer majd máshol lesz dolgunk. De én szenvedélyesen szeretem Magyarországot. Olyan ez, mint amikor a gyerekedet szereted: a jó és rossz tulajdonságaival együtt. A gyerekéből és a hazájából nem szeret ki az ember azért, mert most épp rosszabbul mennek a dolgok. Ez engem inkább tettrekészségre sarkall: a saját eszközeimmel, a saját hitem szerint próbálom jobbá tenni.