Zenei erőtérben – Tolcsvay Lászlóval beszélgetett Borzák Tibor

– Korán kelő?

– Amióta vidéken élek, korán fekszem és korán kelek. Hajnalban nyugodtan végig tudom gondolni a feladataimat. Nem siettetem az időt. A komponálás is délelőtt történik. Délre elkészülök mindennel. Ha nincs színházi kötelezettségem, az estéim is csendesek. Harmincéves koromig Budapesten laktam, a zenekar miatt feszítettebb volt a tempó, sok utazással és éjszakázással járt. Akkoriban napnyugta után kezdődött az életem, most meg napkeltekor.

– Minőségi csere volt a Dunakanyarba költözni?

– Igen, de nem csak a hely miatt. A Fonográf zenekar megszűnése után alkotói tevékenységem új szakaszba érkezett. Nem tudtam, miként teljesedik majd ki, de most már elmondhatom, hogy művészileg még gazdagabb lett: a színház által. Tulajdonképpen már az 1970-es években bábáskodtam néhány zenés darab megszületésénél, de akkor még nem gondoltam, hogy a nagyívű musicalek komponálása teszi teljessé az életem.

– Sorsszerű lehetett?

– Arrafelé vezetett az út. Volt egy Fonográf-lemez, az FG–4, ami egy kitalált bolygó nevére – valójában a Földre – utal. Levente és én írtuk a számok zenéjét, a szöveget meg Bródy János. Ez az anyag tartalmában és hangszerelésében eltért a korábban tőlünk megszokottaktól, a dalok összessége, mint egy mű tételei, közvetítette a gondolatainkat és érzéseinket.

– Egyik legszebb szerzeménye Az első villamos.
Netán hajnalban írta?

– Jól emlékszem a pillanatra, amikor egyik délelőtt jöttek ezek a melankolikus dallamok. A kelenföldi lakótelepen laktam, hadd ne mondjam, nem is járt arra villamos. Egyébként sem úgy készültek a nóták, hogy előre elhatároztuk, miről kellene írni, ami a közönségnek tetszene. Bródy azonban mindig mesterien ráérzett a témákra. Manapság ez fordítva történik.

– Erőltetett slágergyártás tanúi vagyunk?

– Sok tekintetben igen. Senkit nem akarok elítélni, de az az érzésem, a mai tehetségeknek nehéz a dolguk, mert a magukat hozzáértőnek tartott, egyéb szempontokat preferáló lemezkiadók, menedzserek felülírják a művészetet. Mi sokkal szabadabbak voltunk, és azok is maradtunk.

– Most, hogy készülnek a február 16-i Fonográf-koncertre, a műsor összeállításakor rácsodálkoznak a korábbi dalaikra?

– A bőség zavarával küszködünk. Fáj a szívünk, hogy ezt is, azt is ki kell hagyni. Persze vannak olyan szerzemények, amelyeket „el kell játszanunk”. A közönség úgyis kiköveteli például a Jöjj, kedvesemet. Ez rendjén is van. Ott voltam Paul McCartney koncertjén, és óriási csalódás lett volna, ha nem játssza el a Let it be című Beatles-klasszikust. Mindemellett nekünk is vannak kívánságaink, mi az, amit feltétlenül szeretnénk megmutatni a régi repertoárból, melyik dal érinti meg még ma is a lelkünket.

– Nem úgy mondja, hogy próbálunk, hanem: gyakorolunk.

– Az édesapám zenetanár volt, mindig úgy biztatott: „gyakorolj, fiam.” Nálam ez az alap, ezért mondom így. Nemrég vettem egy új billentyűzetet, meg kell tanulnom az elektronika használatát, ami csak gyakorlással lehetséges. Levente és én is öt-hat hangszert váltogatunk a koncerten, azt is rutinszerűen tudnunk kell, mikor melyiket vegyük a kezünkbe.

– Búcsúkoncertjüket 1984-ben rendezték meg, aztán 2004-ben újra összeálltak egy telt házas fellépés erejéig, 2012-ben pedig egy zártkörű bulijuk volt. Mi készteti önöket arra, hogy időről időre megmutassák magukat?

– Rosta Mária, a producer három évvel ezelőtt már felvetette egy koncert lehetőségét, de akkor az számomra ismeretlen okból meghiúsult. Most épp ezért kifejezetten örülök neki. Az életem egy vágányon fut, a színházi munkáim és az önálló műsoraimon kívül „nincs más dolgom”, mint hogy a Fonográf zenekarban muzsikáljak. Ritkán találkozunk, de rövid idő alatt ki tud alakulni köztünk az a zenei erőtér, ami negyven éve is megvolt. Most is pontosan érzem, hogy a többiek hol tartanak lélekben és hangban. Magam is egy belső utazáson veszek részt. A mi csapatunkat hat különféle habitusú és érdeklődésű ember alkotja, ám ha kezünkbe vesszük a hangszereinket, abban a pillanatban egy célt kezdünk el szolgálni. Mindannyian az adott dalban vagyunk, senki nem akarja öncélúan saját magát megvalósítani vagy előtérbe tolni a színpadon. Ebben mindig is verhetetlen volt a Fonográf.

– Akkor miért fejezték be?

– Minden zenekarnak van egy menetelése: lelkes indulás, fénykor, útkeresés. Nekünk 1983–84 körül csúcsosodott ki a pályánk a Jelenkor lemezen. Ezzel szinte egy időben jött létre az István, a király című Szörényi–Bródy-rockopera, melynek zenei alapját a Fonográf játszotta. Levente nagyobb léptékekben kezdett el gondolkodni, a zenekari keretek már kevésnek bizonyultak számára. Magam is hasonló következtetésre jutottam, bár ez akkor még nem tudatosult bennem. Én befelé fordultam, magamban kerestem inspirációt. A magyar popzene tömegméretűvé válásával, majd a zeneipar üzleti szemléletének térhódításával kezdtek háttérbe szorulni az igényesebb produkciók. Levente joggal érezhette úgy, hogy ebben a közegben nincs helye. Mindezt nem beszélte meg velünk, hanem egy sajtótájékoztatón közölte: visszavonul a színpadtól, így búcsúkoncert lesz a tervezett buliból. Azon a három estén rám telepedett a bánat, mégis életem egyik legszebb pillanatát éltem át.

– Megviselte a szakítás?

– Nagyon szomorú voltam. Két évig nem igazán találtam magamra. Aztán a felhalmozódó bátorság kihozta belőlem a Magyar mise című rockoratóriumot. Amikor ezt komponáltam, megváltozott bennem valami. Egyre mélyebben kezdett érdekelni a spiritualitás, volt türelmem a lelkemmel foglalkozni. Nem a siker érdekelt, hanem az, hogy olyat tudjak adni a közönségnek, ami engem is boldoggá tett. Új közegbe kerültem, új munkatársakra, új közösségre leltem. Müller Péterrel azokban az időkben hozott össze a sors, mindmáig tart a barátságunk. Doctor Herz, Mária evangéliuma, Isten pénze, Beszterce ostroma – ezeket a musicaleket írtuk meg együtt, valamennyit a Madách Színház mutatta be. Jó érzéssel tölt el, hogy azóta különböző társulatok rendszeresen műsorra tűzik ezeket a műveket.

– Tolcsvay Lászlót ma már inkább színházi zeneszerzőnek tartják?

– Még az is lehet. Vannak felkéréseim. Örömöm lelem a színházban. Szeretem a szólókoncerteket is. Apám azt mondta, olyan „kántorhangom” van, ami nem kopik el soha. Ezt az örökséget meg kell becsülnöm. Ami az érvényesülést illeti, nehezen igazodom el a mai könnyűzenei világban, nincs menedzserem. Viszont aki akar, az megtalál.

– Miért írt zeneművet a második magyar országgyűlési választásokról?

– 1994-ben szerettem volna helyzetképet adni az akkori „nyelvi” zűrzavarról és annak lehetséges következményeiről. Egy musicalt terveztem írni Bábel címmel, de Müller Péter azt kérdezte: milyen nyelven? Elgondolkoztam rajta, majd a tánc nyelvét választottam. A Győri Balett mutatta be.

– Hamarosan megint lesznek választások. Újabb balett?

– Sokkal nagyobb lett a baj: már nem is halljuk egymás szavát. Az emberek többsége saját magának él, nem vesz tudomást másokról. Tudnék mit írni a lelkünket eluraló önzésről, de el kéne inkább emelkednem. Nem hajt semmi, hogy aktuális legyek. Ha emlékszik rá, 1973-ban is azért zenésítettem meg a Nemzeti dalt, mert feldühített, hogy március 15-ét még csak meg se lehet ünnepelni, akkor legalább Petőfi versét lehessen elénekelni. Nem tetszett a hatalomnak, de Petőfit mégsem tilthatták be. Azóta a második himnuszunk lett.

– Ha beleszámoljuk, hogy már 13 évesen zenekarban játszott, akkor pontosan 55 esztendeje van a pályán. Azon művészek közé tartozik, akik meg tudták őrizni a hitelességüket. Hogyan sikerült?

– Mondhatnám azt is, hogy csak a muzsika érdekel, de ez így túl egyszerű lenne. Ami nekem örömet szerez komponáláskor, az a zene megmagyarázhatatlan rezgése, ami megmozgatja a lelket és ezen keresztül az egész embert, s összeköt valamennyiünket. Semmilyen racionális haszna nincs, de nem lehet vele ártani senkinek. Közvetlenül a szívre hat. Komponálni nemcsak önkifejezés, hanem szolgálat is.

– Említene egyet a katartikus élményeiből?

– Amikor a Mária evangéliumát 1992-ben bemutatták a pozsonyi színházban, a premier végén odajött hozzám a szlovák rendező. Nem győzött hálálkodni azért, hogy ennek a darabnak köszönhetően kibékült az édesapjával, akivel húsz éve nem beszélt.