Névjegyük a terror

Mai becslések szerint a Magyar Királyság korabeli, mintegy 2,5 milliós lakosságának a 15-20 százaléka pusztulhatott el a hódítók vérengzései, a kialakult járványok és a pusztítás miatt keletkezett éhínség következtében. Összehasonlításképpen: az első világháborúban körülbelül 4, a másodikban 6,5 százalékos volt a halálos áldozatok aránya a teljes lakosságot figyelembe véve. 

A kutatók egy része sokáig kétségbe vonta azokat a veszteségekre vonatkozó becsléseket, amelyek Rogerius mester, akkori nagyváradi kanonok és a IV. Béla király kíséretében lévő Tamás, spalatói főesperes beszámolóira támaszkodtak. A régészek ugyanis hosszú évtizedekig nem találták a nyomait a szemtanúk által leírt brutális népirtásnak. Az elmúlt 15 évben azonban az Európai Unióhoz való csatlakozást követően meginduló nagyberuházások, autópályák, hipermarketek építése előtt kötelezően végrehajtott régészeti feltárások gyökeres fordulatot hoztak. Részben ezeken a helyeken találták meg ugyanis az elpusztult, fölégetett falvak, templomok maradványait és egyre több áldozat csontjait. 

Az új régészeti eredmények ismeretében közelít a tatárjáráshoz a szegedi Móra Ferenc Múzeum által kiadott Határtalan Régészet című szép, színes ismeretterjesztő magazin. „Csak erős idegzetűeknek” ajánlják azokat az emberi tragédiákat, amelyek az ásatásokból kiolvashatók. Felföldi Szabolcs főszerkesztő a legismertebbet említi: a Cegléd melletti Bürgeházi-dűlőben 2006-ban előkerült házat, ahol a kemencében két gyermek és az édesanyjuk csontvázát találták meg. Valószínűleg nem tudtak elmenekülni, és megpróbáltak elbújni, de rájuk gyújtották a házat. Az édesanya nem is fért be egészen, a kemence szájában, felhúzott lábakkal érte a halál. 

De Szankon, Dunaföldváron és Orosháza közelében is kerültek elő olyan településmaradványok, ahol 20-30 holttestet találtak – gödrökbe, árkokba dobálva. Az egykori bugaci monostor mellett egy fiatal nő és öt gyermek csontjai kerültek elő – testhelyzetükből az derül ki, hogy kivégezték őket. Ugyancsak Bugacon került elő egy 6 és egy 14 év körüli gyermek egymást ölelő csontváza. Kiskunmajsán találtak olyan gyermekcsontokat, amelyek sérüléseiből arra következtettek: lefejthették róluk a húst, ami az egykorú leírásoknak azt a részét igazolhatja, hogy az éhínség miatt az emberek a másik ember húsát is megették. 

Ezeken a helyeken valószínűleg nagyon sok további áldozat csontjait rejti még a föld. A megtalált csontvázak között nagyon kevés a férfié, a legtöbb áldozat gyermek vagy nő. A napvilágra került leletek döntő többsége az Alföld középső részéről származik. Hegyes, erdős vidéken egyelőre nincsenek hasonló leleteink. A síkságon nem volt hová elmenekülni, ott akár a lakosság 50-100 százaléka is elpusztulhatott. 

Bebizonyosodott, hogy sok helyen megpróbáltak védekezni: a templomok körül árokrendszereket és sáncokat építettek ki, ezeket azonban a mongolok bár erőfeszítéssel, de sikerrel tudták megostromolni. A meghódított területekről elhurcolták a férfi lakosságot, maguk előtt hajtották, élő pajzsnak használták őket, és az ostromok során nekik kellett először fölmenniük a falakra. Az a régi tanulság az új kutatások fényében is megállja a helyét, hogy csak a kővárakat nem tudták bevenni. 

A Mongol Birodalom volt a történelem legnagyobb területű szárazföldi birodalma. Nagyobb, mint a Szovjetunió vagy a Brit Birodalom. Fénykorában a Koreai-félszigettől és Kínától a Kárpát-medencéig terjedt. Erős államalakulatokat is könnyűszerrel legyőzött. Nemzetközi történészkörökben ma slágertéma a kutatása. Így részletesebb értelmezések is születtek már arra nézve, miben rejlett Dzsingisz kán és utódai hihetetlen hatékonysága, sikere. Sok múlott a Temüdzsin néven 1162ban, viszonylag szegény sorban született, halála napjáig írástudatlan vezér zseniális tehetségén. 1206-ban választották nagykánná, és 21 év alatt egyesítette a mongol törzseket, meghódította Kína nagy részét, Perzsiát, és egészen a volgai bolgárok országáig jutott előre. Nem tatárok voltak, hanem mongolok – a tatárok az egyik első közeli törzs volt, amelyet uralmuk alá hajtottak. 

A mongol hadsereg professzionálisan, a kor technikai és hatalmi viszonyainak leginkább megfelelő módon működött. Felismerték a gyors információáramlás és a hírszerzés fontosságát. A meghódított területeken elképesztően gyors és pontos postaszolgálatot építettek ki. A mongol nagykán útlevélszerű, úgynevezett paizákat adott követei és hírvivői számára, akik ezt felmutatva mindenütt azonnal friss élelemhez, váltott lovakhoz jutottak. Elfogott helyiek vagy a helyi ellentétek miatt árulóvá vált, a területet jól ismerő emberek segítettek nekik a mélységi felderítésben. A támadásnak mindig volt egy első, felderítő jellegű hulláma – valójában ilyen volt maga az 1241–42-es „mongoljárás” is. Ezt követte később az igazi hódítás: a behódoltatás, az elfoglalt terület erőforrásainak szervezett beépítése a birodalom gazdaságába. 

Dzsingisz kán analfabéta nomád vezér létére pontosan látta, hogy lóhátról lehet ugyan birodalmat létrehozni, de megtartani, kormányozni már nem. Ezért a mongolok átvették az ujgur írásbeliséget és a kínai közigazgatás egyes elemeit is. A birodalom székhelyére, Karakorumba nagyon okos tudósokat és mesterembereket gyűjtöttek be/ kényszerítettek össze. A felderítő portyázások idején tudatosan alkalmazták a terrort, hogy megfélemlítsék a helyi lakosságot. A csaták után nem a zsákmányszerzés volt az első, hanem hogy elfogják, megöljék a terület uralkodóját, és vezető híján könnyen elismertessék a nagykán uralmát. Ha ez megtörtént, megszűnt a terror is, adót szedtek, kiépítették a kereskedelmi kapcsolatokat. 

Noha IV. Béla királyt második államalapítónak nevezik, valószínűleg még mindig alábecsüljük a teljesítményét. Nem jó állapotban találta a mongol támadás a Magyar Királyságot. Ha azt nézzük, hogy negyven évvel korábban III. Béla még Kelet-Közép-Európa leggazdagabb és leghatalmasabb államát irányította, IV. Béla apja és elődje, II. András (az ő korában játszódik Katona József Bánk bán című drámája) az 1230-as évekre belső ellentétektől szabdalt, meggyengült királyi hatalommal rendelkező országot vezetett. A királyi birtokok nagy részét szétosztotta a főnemesek között, így az udvarnak csökkentek a bevételei és a hatalma. IV. Béla hatalomra kerülve elkezdte visszavenni e birtokokat – ezzel pedig sok ellenséget szerzett magának. Ezért nem is tudott hatékonyabb sereget mozgósítani a közeledő mongolok ellen. 

Ugyanakkor sem a muhi csatában, sem az utána következő menekülésben nem sikerült őt elfogni, megölni vagy behódoltatni, a tatárok pedig 1242-ben kivonultak az országból. IV. Béla túlélte a támadást, s mivel még csaknem 30 további év adatott neki a trónon, módja volt levonni a tanulságokat. Kiegyezett az arisztokráciával, a birtokadományokat kővárak építéséhez kötötte. Az egységes Mongol Birodalom időközben utódállamokra esett szét, így a mongolok jelentette fenyegetés is csökkent. 

Noha a „mongoljárás” okozta rettenet mintegy 800 év után is sokkoló, és átmenetileg veszélybe került a magyar állam léte is, a következmények – szerencsére – nem lettek olyan tartósak, mint később az oszmán hódításé.