Pohárban a jövő

Óriási tévedés azt hinni, hogy jó borok csak Tokajban, Villányban meg a Mátra alján teremnek! A  Nagykároly környéki homokról meg a dobrai, sarmasági dombokról származó nedű bármelyikükkel felveszi a versenyt. E sorok írója még sosem vett részt borversenyen, megkérdezte hát borász ismerőseit, hogyan kell arra felkészülni. Sehogy, hangzott a válasz, de arra ügyelni kell, hogy ne éhesen menjen az ember. A helyszínen aztán kiderült, ez se lett volna tragédia, mert a vetélkedőnek otthont adó panzió nagytermének asztalán rogyadoztak a sonkás, kolbászos, sajtos tálak.

Benze Sándor, a nagykárolyi Szent Orbán Borlovagrend nagymestere mielőtt új lovagokat avatott volna, megosztott velünk egy aranyigazságot: a pincében többet ér egy perc, mint a temetőben száz év. A  lovagrend vezetősége előtt hat komoly férfi sorakozott fel, majd tett esküt, hogy az eddigieknél is következetesebben szolgálja a bor ügyét. Megkapták a süveget, a talárt, majd a csapást, lopótökkel a vállukra. Teljes jogú tagjai lettek a rendnek. Erre persze koccintani kellett. Borral természetesen. A versenyre 104 borminta érkezett, de mellettük majd’ minden résztvevő hozott magával versenyen kívüli innivalót, kóstolóba. Módos Péter, aki a Magyar Bor Akadémia elnöki tisztét is betöltötte korábban, tíz éve jár vissza Szatmárba. Tapasztalata szerint sokat fejlődtek a szatmári borászok.

– A bor minőségét rengeteg apró tényező befolyásolja, de a legfontosabb talán a szüret időpontjának megválasztása – felelte arra a kérdésünkre, hogy mitől jó vagy rossz egy bor. – De ez minden évben más, ráadásul ahány fajta, annyiféle optimális szüretkezdet létezik. S hogy még tovább bonyolítsam, a szüret optimális kezdete tájanként, de sokszor dűlőként is változik, így tehát a gazdának nagyon figyelnie kell, hogy döntésével meg ne savanyítsa éves munkájának gyümölcsét. A bort el lehet rontani a rossz tárolással is, de itt ilyesmit ma már a legritkább esetben tapasztal a bírálóbizottság.

Beszélgettünk még sok mindenről vele és a körénk gyűlt szatmári vendéglátókkal, így megtudtuk, hogy szerte a Kárpát-medencében egyre nagyobb hangsúlyt kap a fajtajelleg kidomborítása, s hogy terjednek a régi magyar fajták, mint a furmint, a hárslevelű, a bakator vagy az olaszrizling. A zsűri tetszését Nagykárolyban főleg a rizlingborok nyerték el, ami nagy dicséret, mert a borakadémia egykori elnöke szerint, ahol ilyen jó olaszrizlinget kortyolhatunk, ott értenek a borhoz.

Ennek örömére mi is belekóstoltunk egy pohár sárgászöld, üde nedűbe. Simai János tanár úr nagykárolyi pincéjéből származott, amelyet a nyugdíjas fizikatanár dédapja épített még az első világháború idején.

A Nagykároly környéki szőlők akkor kezdtek feltápászkodni a filoxéra csapásából. Pedig a Duna mellékéről származó svábok, akik a búzaföldek mellé kimondottan szőlészkedésre háromszáz hektár homokot is kaptak a Rákóczi-szabadságharc után a vidéket újra benépesítő Károlyi grófoktól, akkorra már tökélyre fejlesztették a szőlőtermesztés tudományát.

A tanár úr cserszegi fűszerese, hál’ Istennek a régi szép időket idézte, a következő pohár pedig, egy sauvignon blanc alighanem a jövőt. Kallós Ferenc aranyérmes bora a dobrai szőlőhegyről származott, mely köztudomásúan Erdély talán legjobb termőhelye. Legfeljebb egykét Küküllő menti hegyoldal meg a közeli szilágysámsoni dombok vetélkedhetnek vele. Vagy tíz éve a Szabad Földben mi is bemutattuk már egyszer a dobrai szőlőket meg a híres pincesort. Nagyon sok szépet, jót láttunk, de megírtuk azt is, hogy bizony ott is sorvad a hegy. Nagykárolyban viszont jó hírekkel szolgált Kallós Ferenc: csak ő maga 300 hektár szőlőt telepített azóta.

– Még a gyermekkoromban sem volt olyan család, amelyiknek ne lett volna egy darabka szőleje a falu fölötti dombon – mesélte a dobrai építési vállalkozó. – Pedig akkor már rég túl voltunk a fényponton, hiszen a Ceausescu-rendszerben csak néhány árnyi, pár száz négyzetméternyi szőlőt művelhetett az ember, de később az öregek azok művelésével is kezdtek felhagyni. Nyolc éve aztán úgy döntöttem, a vállalkozás jövedelméből megpróbálom tovább vinni a helyi hagyományokat. Persze már a legkorszerűbb eljárásokat alkalmazzuk, a beültetendő terület földmintáit például Ausztriában is bevizsgáltattuk. Az ottani kutatóintézet vezetője nem akart hinni az eredményeknek – ő még ilyen kiváló talajjal sose találkozott. Autóba ült hát, hogy a saját szemével is lássa azt a tájat, amit az Isten is szőlőtermesztésre teremtett. A tőkék most kezdenek termőre fordulni, de már van saját borunk, amit Románián kívül Londonban is árulunk.

Eddig csak fehérborokat kortyolgattunk, de miután felszolgálták a párolgó gulyáslevest, majd a rántott húsokat, ideje volt vöröset is kóstolni. Mi Veres László egyébként aranyérmes cabernet sauvignonja mellett döntöttünk, már csak azért is, mert pár éve épp Veres Lászlóé lett Románia legjobb vörösbora. A mi poharunkban csillogó mélybordó ital is nyugodtan megpályázhatná újból a címet. De a legtöbb Károly környéki, kálmándi, csanálosi, mezőfényi borász is megállná a helyét bármelyik nagy versenyen.