Szomjazunk a szépre

- Ilyen pályát álmodott magának?

– Egyáltalán nem, mivel eredetileg festőművész szerettem volna lenni. Pályám elején nem sokat tudtam a szövött falikárpitról. Barátom, Probstner János keramikusművész mondta először, hogy a pasztell-, illetve az olajképeim olyanok, mintha szőve lennének. Ő vitt el Ferenczy Noémi tanítványához, Tarján Hédi gobelinművészhez, aki bevezetett a technika rejtelmeibe. Gondoltam, bajom nem származik belőle, de messze túlmutatott ezen, végérvényesen beleszerettem a falikárpitba. 

– Mi vonzotta? 

– A nyugalom. Amikor mindenki rohan, minél hamarabb akar eredményeket elérni, addig a gobelinszövéshez idő kell, hosszas alkotómunkát igényel. Elbűvölt a XV. századtól változatlan technika is. Hajdanán három ember kellett hozzá: a festőművész, aki megálmodta a képet, egy műszaki közvetítő, aki elkészítette a kontúrrajzot és kódolta a színes fonalakat, és egy szövő, aki megvalósította az egészet. Ezt a munkát a XIX. századig férfiak végezték. 

– Ön pedig nőként mindent egyedül csinál… 

– Ez alkati kérdés. Mivel én festőként látok, nem okoz gondot a tervezés, ami néha akár egy évig is eltarthat. Másoktól eltérően nem készítek színvázlatot, minden a fejemben van. A képzeletemben erősen megjelennek a színek és a formák, a színészhez hasonlóan szinte „eljátszom” a darabot. Mindez nem kevés rizikóval jár, hiszen a szövés során élem a hétköznapokat is, de mindig tudnom kell ott folytatni, ahol abbahagytam. Nem zökkenhetek ki az adott lelkiállapotból. 

– Manapság mennyire népszerű a gobelin? 

– A magyar képzőművészetben sokáig mostohagyereknek számított, tulajdonképpen csak az 1980-as évektől kezdték elismerni a létét. Kevesen foglalkozunk gobelinnel, hozzám hasonló módszerrel pedig még kevesebben dolgoznak. Túl vagyok a hetvenötödik kiállításomon, a legutóbbi nemrég zárt be Szentendrén. Tapasztalatom szerint szomjaznak az emberek a szépre, azokra az alkotásokra, amelyek megszólítják őket, így a klasszikus műfajok közé tartozó gobelinre is. 

– Bármit el lehet általa mesélni? 

– Hogyne. Szívesen választok mai témákat örök érvényű üzenetekkel. Ilyen például az 1989. karácsony című képem, amit a temesvári forradalom alatt szőttem. Igencsak megszegtem a falikárpit szentségét, hiszen pénz, szög, kulcs, töltényhüvely is került rá. Amikor 1990-ben először ki volt állítva, egy erdélyi menekült jelezte, hogy hiányzik róla még valami. Aztán ide adta a Ceauşescu-korszakra oly jellemző lehallgatókészülék darabját, ami ma is ott van a képen. A Máltai Szeretetszolgálat ennek az alkotásomnak a reprodukcióját használta fel Németországban, amikor gyűjtést rendeztek az erdélyi menekülteknek – komoly összeggel sikerült őket megsegíteni.

– Az évtizedek során változott a saját témavilága? 

– Különböző korszakaim vannak. Pályám elején, 1974-ben a némafilmek világa vonzott. Nem sokkal később, pesti lévén beleszerettem a falvakba, jártam az Őrséget, a Tokaj környéki településeket. Ezekben az időkben a képeimen az ember volt a főszereplő. A későbbiekben azonban a kompozícióimról a témától függően kezdtek eltűnni az emberi alakok. A színek tekintetében is észrevehető a változás. Mostanában a kék árnyalatai dominálnak, és spirituális tájképekkel fejezem ki magam. 

– És az égbolton feltűntek Péreli angyalai... 

– Barátaim a KOGART Házban ezzel a címmel rendeztek szeretetkiállítást, amely április végéig látható. Az apropót a Kossuth-díjam adta. Igazi meglepetés lett, hiszen még csak nem is sejtettem, mire készülnek. Amikor meghívtak, azt mondták, kortárs bemutató lesz, ahol az én képeim is szerepelnek. Ott szembesültem, hogy csak az én gobelinjeim vannak a falakon 

– Férjével, Tolcsvay László zeneszerzővel inspirálják egymást? 

– Az a nagy dolog, hogy békén tudjuk hagyni a másikat. Laci szinte lábujjhegyen jár, ha rajzolok, olyankor belső csöndre van szükségem. Neki viszont hangos a tevékenysége, hiszen a zongorát nem lehet lenémítani, de én képes vagyok személytelenné válni mellette. Amikor komponál, az nekem olyan, mintha egy felhő lenne fölöttem. Ha felkérik vagy megkérem, muzsikál a kiállításom megnyitóján is. Szép pillanatok ezek, az emberek szeretnek bennünket együtt látni. 

– Most mire készül? 

– Itt a tavasz, vár a természet. Harminc éve van biokertem, mindennap ad munkát. Ha elakadok az alkotással, kimegyek kapálni, az átlendít a holtponton. Tavaly két gyűjteményes kiállításom volt, az idén is túl vagyok már egy nagy bemutatón. Nem szoktam ilyen sűrűn szerepelni, úgyhogy legközelebb csak ősszel lesz tárlatom. Az idő haladtával egyre jobban meggondolom, mekkora kép szövésébe kezdek bele, hiszen a szövés fizikailag is igénybe vesz. Amikor fáj a kezem, belátom, hogy véges az erőm. Néha egy kicsit meg kell pihenni.