Tűzben tisztulva

A magát ateistának valló Eugenio Scalfarit, a La Repubblica hetilap alapítóját Ferenc pápa a nagyhéten magánkihallgatáson fogadta, tehát nem interjút adott neki, így a beszélgetésről hang és képfelvétel nem készült. Igaz, Scalfari egyébként is emlékezetből készíti a munkáit. Így fordulhatott elő, hogy a szerteágazó társalgás írásba foglalása során megcsalta az emlékezete, netán az írás hevében saját meggyőződésével ruházta fel az egyházfőt. Eszerint a pápa azt mondta volna, hogy a pokol nem létezik, tehát a bűnös lelkek nem is kerülhetnek oda, hanem egyszerűen semmivé lesznek.

A Vatikán közleménye szerint a pápának nem ez az álláspontja, tehát ilyesmit nem is jelentett ki. Amúgy furcsa is lett volna, ha ezt mondja, hiszen a keresztény alaptanítás része a pokol létezése, a tagadásával pedig összeomlana a gondolatrendszer. Ennek lényege, hogy Isten a bűnös embert Krisztus kereszthalálával megváltotta. Aki ezt elfogadja, üdvözül, vagyis a mennyekbe kerül, aki pedig nem, elkárhozik, a helye a pokolban van. Ha tehát nincs pokol, akkor Krisztus áldozatának sincs értelme.

Sokkal nagyobb kérdés, hogy mi is az a pokol, miképpen kell értelmezni. Úgy, ahogyan a középkorban képzelték: valahol a föld mélyén fortyogó üstökben rettenetes kínok között örökké szenvedő emberek jajgatnak vasvillás ördögök állandó felügyelete mellett? Vagy pedig annak a felismeréséről van szó, hogy az ember a halálával végérvényesen elmulasztotta a lehetőségét, hogy Istennel közösségben éljen? A katekizmus, vagyis a hitelvek gyűjteménye szerint sokkal inkább ez utóbbiról lehet szó. Honnan ered a keresztény tanítás a pokol kínjairól? Az Ószövetség a holtak tartózkodási helyeként a seolt jelöli meg. Aki meghal, annak a lelke idekerül, függetlenül attól, hogy életében milyen ember volt. Jézus a tanításaiban már megkülönbözteti az emberek sorsát a haláluk után. Az utolsó ítélet eljövetelekor pedig külön választódnak a jók és a rosszak, az igazak és a hamisak. A jók sorsa az üdvözülés, a hamisaké pedig a kárhozat. Az egyik helye a mennyország, a másiké a pokol.

De miért éppen a tűz a büntetés? Első hallásra a válasz nyilvánvalónak tűnik bárkinek, aki valaha is megégette magát. Valójában azonban már Jézus idejében is volt némi szimbolikus kép az örök tűzben: Jeruzsálem határában található a gyehenna. Ez gyakorlatilag a város szemétlerakója volt, ami szinte folyamatosan füstölgött, s ahol korábban áldozatokat is bemutattak, illetve a kivégzett bűnözők holttestét itt égették el. Az idők folyamán aztán a seol és a gyehenna fogalma összemosódott. Az elképzelések szerint a seol bejárata a gyehennán volt, és a lelkek a tűzben tisztultan kerülhettek az egyébként sötét alvilágba. A tisztulási folyamat legfeljebb egy évig tarthatott.

A tűz általi tisztulás része a római katolikus és az ortodox tanításnak is. A purgatóriumban tisztulhatnak a lelkek, mielőtt a mennyekbe kerülnek. A szenvedést rövidíthetik az élők imái, felajánlásai. Habár Ferenc pápa a pokol létét nem tagadta, az kétségtelen, hogy a mibenlétéről a középkori elképzelések lassan a múlté lesznek. II. János Pál pápa tanítása szerint a poklot nem egy meghatározott helyként, sokkal inkább lelki állapotként kell elképzelnünk. Ez akkor kezdődik, midőn a halálunk után rádöbbenünk, hogy mekkorát hibáztunk, amikor elutasítottuk Isten megváltó kegyelmének elfogadását.