Agymosott valóság

– Úgy tartják, Mark Twain amerikai író egyszer azt mondta, hogy háromféle hazugságot ismer: hazugság, szemenszedett hazugság, statisztika. Olvasva az ön Tömegparanoia, az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája című könyvét, úgy tűnik, a helyzet ennél súlyosabb. Hányféle hazugság van?

– Míg tényszerű igazságból csupán egy van, a teremtett valóságból, hazugságból annyi, amennyit gyártunk. Ám ez nem újszerű jelenség. Álhíreket már az ókori Rómában is terjesztettek, a középkorban az udvari intrikák lételeme volt a megtévesztés, a becsapás.

– Rossz hír ez az olvasóknak, mert lehet, a mostani beszélgetést is csak kitaláltam. Ők ugyanis honnan tudhatnák, hogy éppen önnel beszélgetek a médiában szélsebesen terjedő álhírekről, becsapásokról.

– A fénykép, amit készítettek rólam, bizonyíthatja, hogy beszélgetünk.

– Ugyan! És ha a fotót is más újságtól „kölcsönöztük”, mondjuk a mostloptam.hu oldalról?

– Felvetése arra a fontos szempontra világít rá, hogy az emberek könnyen becsaphatók. Sőt! Mindenki becsapható. Minél inkább hiszünk valamiben, minél inkább elköteleződünk valami iránt vagy valaki mellett, annál befolyásolhatóbbá válunk. Ha valakit például nagyon szeretünk, az közel áll hozzánk, róla kevésbé hisszük el a rosszat – miközben akit nem kedvelünk vagy egyenesen gyűlölünk, arról a jót hisszük el kevésbé.

– Tényleg mindenki megvezethető? 

– Az ember alapvetően nem ahhoz szokott hozzá, hogy megvezessék, hogy becsapják. Ebből a szempontból fontos az első kézből szerzett információk hitelességének kérdése. Azt a valóságot, azt az igazságot ugyanis sosem könnyű elhinni, amit nem magunk tapasztaltunk meg. Hiszen ki tudja, mi volt az iraki háborúban? Ki volt ott New Yorkban az ikertornyok leomlásakor? Ki látta Holdra lépni az embert? Emiatt is terjednek szédítő gyorsasággal az összeesküvés-elméletek; ezért hiszik sokan azt, hogy az ember nem is járt a Holdon, a leszállást csak egy hollywoodi stúdióban leforgatták. A kételkedés ugyanakkor önmagában nem baj, hiszen életünk során találkozhatunk olyanokkal, akik meg akarnak minket vezetni: politikusok, üzletemberek, csalók, szélhámosok. Ám az, aki mindenben vakon kételkedik, az ugyanolyan könnyen megvezethetővé válik, mint az, aki szorosan elköteleződik valami vagy valaki mellett.

– Rendben, ne legyünk vakok, se elfogultak, de mi alapján tudhatjuk azt, hogy amit olvasunk, látunk vagy hallunk, az nem hazugság, és nem is álhír?

– Tény, hogy a média, a televízió, a rádió, az internet feldolgozott információkat, értelmezett valóságot közvetít. Ezzel addig nincs is baj, amíg olyan mondatokat nem adnak valaki szájába, amilyeneket például nem is mondott. Már pusztán ezzel bárkit össze lehet zavarni a hiteles tájékozódásban. Ezért az olvasóknak mindig érdemes utánanézniük annak, hogy egy-egy hír forrása valós-e. Jóllehet, a felmérések azt mutatják, ez mintha kevéssé érdekelné az embereket: a Facebookon és a Twitteren a cikkek hatvan százalékát úgy osztják meg, hogy csak a címüket olvasták el.

– Mit ért azalatt, hogy mindennek érdemes utánanézni?

– Az álhírek kiszűrése miatt érdemes megnézni például azt, hogy a cikknek van-e szerzője. Nézzük meg, mikori a cikk megjelenési dátuma, mert lehet, hogy az három-négy éves. Nézzük meg, hogy megbízható-e a forrás, illetve azt, hogy a cím ugyanarról szól-e, mint ami a cikkben van. És akkor is lehet megvezetésre gyanakodni, ha az adott lapban, oldalon mindig csak azok a rosszak, akikről mi is ezt gondoljuk; és csakis azok a jók, akik szerintük is azok. A valóság ugyanis ennél általában sokkal ellentmondásosabb.

– Egy olvasótól ugyanakkor nem lehet elvárni azt, hogy utánanézzen a cikkek valóságtartalmának. Ez ugyanis nem dolga, és erre aligha van lehetősége. Ennyi erővel egy menzai levest sem ehetnénk meg jóízűen, mert előbb azt kellene ellenőrizni, hogy a benne lévő répa nem génkezelt-e, a borsó nem zsizsikes, a karalábé nem gyökér, a víz pedig, amivel főzték, iható. Amiről az előbb beszélt, az azt sugallja, hogy a klasszikus sajtó halott, de legalábbis haldoklik; az újságírók, a szerkesztők és a tévébemondók közül pedig sokan már le is mondtak arról, hogy becsülettel végezzék a munkájukat. Mindaz, amit a sajtóban, a közösségi médiában rászabadítanak az olvasóra, a nézőre, a hallgatóra, tudatos manipuláció.

– Ez nagyon fontos észrevétel. Amitől óva intem az olvasót, az jellemzően a közösségi médiát érinti. Ott ugyanis nincsenek olyan szerkesztők, szaknyelven szólva kapuőrök, akik megvédenék az olvasót a hazugságok, az álhírek terjesztésétől. Ma már vannak olyan oldalak, amelyek szinte csak hazugságokkal vannak tele: megfejtették az örök élet titkát; a rák gyógyítható, de csak ezzel a csodaszerrel; a migránsok Olaszországban átvették az uralmat; a Föld lapos stb. És ezt tízezrek osztják meg egymás között. De tény az is, hogy az álhírek beették már magukat az interneten és a közösségi médián kívüli sajtó világába is. Elég a választási kampányra gondolni. Így terjedhetett el az a hír is, miszerint a naptej használata bőrrákot okoz. Miközben éppen annak használata nyújthat védelmet a bőrnek.

– Mitől lettünk ilyen hiszékenyek? Összefüggésben lehet ez az iskolázottsággal, a műveltséggel?

– Igen is meg nem is. A magasan képzett emberek is lehetnek hiszékenyek. Az amerikaiak fele például hisz az ufókban, a legutóbbi elnökválasztáson pedig a Donald Trumpra szavazó republikánusok fele elhitte azt a szándékosan terjesztett álhírt, hazugságot, miszerint a demokrata Hillary Clinton pedofil hálózatot működtet. Ez történik, ha az emberek törzsi logika szerint működő szekértáborokba zárkóznak, például politikaiba, mert onnantól kezdve szinte bármivel hülyíthetők. Ennek viszont következményei vannak. Egy amerikai férfi például, mert olvasta a közösségi hálón, hogy a fenti pedofil hálózatot egy pizzéria alagsorából működtetik, fegyverrel betört az étterembe fényes nappal, hogy igazságot tegyen. Szerencsére nem ölt meg senkit, de még a padlóba is belelőtt, mert nem hitte el, hogy az étteremben csak pizzákat talál. Aztán feladta magát.

– Azt lehet tudni, hogy miért mostanában terjednek ilyen erővel az álhírek?

– Sok átalakulás zajlik a világban: gazdasági válság, vallási-nemzeti sokszínűség, migráció, terrorizmus. Ezek mind alkalmasak arra, hogy félelmet gerjesszenek az emberekben. Ezeket a félelmeket aknázzák ki az álhírek, az összeesküvés-elméletek. Sokat mondva, sulykolva bele is ég az emberek tudatába. A cáfolatlan hazugságok pedig előbb-utóbb igazsággá válnak.

– És kik a veszélyeztetettebbek: akik sokféle helyről tájékozódnak, vagy akik csak egyetlen televízióból, rádióból, újságból?

– A tapasztalat azt mutatja, hogy ha valakinek 250 csatornája van, az előbb-utóbb annál az egynél köt ki, amelyiken saját meggyőződését látja viszont. Az álhírek a nyugati világban úgy terjednek, hogy senki sincs arra kényszerítve, hogy álhíroldalakat olvasgasson. A manipulációtól a sok csatorna önmagában nem véd. Mert lehet azt mondani, hogy a közösségi média szolgáltatja a lavórt, a politikusok meg a szappant, de az már mindenkinek a saját felelősségén múlik, átmossa-e az agyát. Azt is látni kell, hogy a vélemények ma már felülírják a tényeket, az álhírek és a torzított hírek közreadásával pedig már azt is meg akarják mondani, mit érezzünk. A címekben ilyen szavakat használnak: „Megdöbbensz! Elsírod magad, ha ezt látod! Nem fogod elhinni! Leesik az állad! Felháborító!”

– Félelmetesen hangzik – hogy máris irányítsam az olvasók érzelmeit –, de a világ mit sem változott Mark Twain óta. Az író anno megmondta: „Amíg az igazság a cipőfűzőjét köti, a hazugság már körbefutotta a világot.”

– Teljesen igaz, de meg lehet próbálni ezt a logikát megtörni. Kutatások bizonyítják, hogy azok érzékelik helyesen, helyesebben a körülöttük lévő világ történéseit, akik több forrásból tájékozódnak, és akik nemcsak meghallgatják mások véleményét, de meg is hallják azt, miről beszél a másik. Nem félnek attól, hogy megismerjék a tőlük eltérő véleményeket. Erre épülnek fel ugyanis a demokratikusabb, sikeresebb, fejlődésre képesebb társadalmak.