Volt egyszer egy Jugoszlávia

„Így fürdött a boldog nyárban / Csillogott a napsugárban / Jugoszlávia, Jugoszlávia.” A közelmúltban Szerbia és Bosznia-Hercegovina határán, a Tara Nemzeti Parkban egy európai uniós konferencia záró bankettjén egy-két rakija után az eredeti, szerbhorvát szöveggel énekelték azt a dalt, amely a fenti fordításban az 1970-es években Korda György hangján szólt magyarul. A szétesett Jugoszlávia szinte valamennyi utódállamából voltak ott értelmiségiek. Tudta a szöveget és nosztalgiával fújta a dalt szlovén erdész, horvát ökológus, szerb doktorandusz. A dallam és a refrén ismerős volt a magyaroknak és az osztrákoknak is.

Jugoszlávia lassan 27 éve nincs már, a széthullásával járó sorozatos háborúk is véget értek – de máig erős az iránta érzett nosztalgia. 1980. május 8-án Belgrádban, a Virágok házában eltemették Joszip Broz Titót, aki a második világháború után vaskézzel tartotta egy államban a délszláv népeket, majd – egypárti diktátorként – a történelem kínálta különleges lehetőséget tehetségesen kihasználva egy időre soha nem látott aranykort teremtett a délszláv társadalom többsége számára.

Miután sorra megnyílnak az archívumok, a történészek új nemzedéke egyre pontosabb és elfogulatlanabb képet tárhat elő a volt Jugoszláviáról és egykori vezetőjéről – magyarázta A. Sajti Enikő történészprofesszor. Bizonyos például, hogy – mindenféle legenda dacára – Tito az volt, akinek az anyakönyve szerint tartották: egy szlovén parasztlány és egy borissza horvát parasztember törvényes gyermekeként született a Kumrovec nevű horvát faluban. Nem lengyel grófnő volt az anyja, nem gazdag bécsi zsidó földbérlő az apja. A falujában a horvát nacionalista köztársasági parasztpárt volt a hangadó, de politikai eszmélkedése során az ifjú Josip Broz a szociáldemokráciához vonzódott. Munkás lett, dolgozott cseh vagongyárban, bécsi üzemben, megtanult németül, szocdem újságokat olvasott.

Hogy mi táplálta mégis a legendákat? Talán különös vonzódása a luxushoz. A győztes partizánháború után, de még a nagy szegénység idején, amikor az őt istenítő fiatalok kenyérlevest ettek, miközben lelkesen építették újjá a szétbombázott vasutakat, Tito a vonaton aranykanállal etette a kutyáját. Ez nem legenda volt, mégsem ártott a népszerűségének.

A. Sajti Enikő szerint Tito politikai tehetségét önmagában az is jelezte, hogy túlélte a sztálini tisztogatásokat. 1937-ben tért haza, s kezdte újjászervezni a kicsi és belső viták által szabdalt Jugoszláv Kommunista Pártot (JKP). Nagyon jól tudott alkalmazkodni, de csapatot építeni, feladatot delegálni is. Későbbi belügyminisztere, Aleksandar Rankovics az egyik leghatékonyabb elnyomó erőszakszervezetet hozta létre Európában.

Tito ifjú korában hihetetlen gondolati távolságokat járt be: horvát nacionalista mélyvilágból indult, de később évekig dolgozott Moszkvában, a kommunista világpártban. Nem érdekelték a dogmák, az sem, hogy a kommunisták számára a nemzetközi osztályharc mögött a nemzeti kérdés másodlagos. Látta, hogy Jugoszláviában robbanásig feszülnek a belső nacionalista ellentétek, és ezek kezelését a kommunista párt programjába is be kell emelnie. E belátással kezdődött, hogy a jugoszláv kommunisták jó nacionalisták is lettek. Olyannyira, hogy a halála után, a szövetségi állam széthullásakor szinte kivétel nélkül a JKP elitjéből nőtt ki az utódállamok nacionalista vezérkara.

A Balkán régóta ki volt szolgáltatva a nemzetközi erőviszonyoknak. A sok kis gyönge nemzeti elit a keleti és nyugati nagyhatalmak körében igyekezett (egymás ellen) szövetségest találni. A szerbek pravoszláv alapon megtalálták Oroszországot, a horvátok Németországot. A délszláv államszövetséget már Sándor király is csak központosított diktatúrával tudta egyben tartani. Amikor Hitler lett a domináns hatalom az európai politikában, kiszakította Horvátországot Jugoszláviából, a vonakodó Szerbiát pedig megszállta, Bácskát, Baranyát és Muraközt visszaadta a magyaroknak.

Amikor Tito a kommunista partizánmozgalom élén szembefordult a hitleri Németországgal, végtelenül messze volt a hatalomtól, szikrányi esélye volt csak, hogy célba ér. De a partizánháború későbbi mítosza a valóságon alapult. Tito végigharcolta a háborút, személyes bátorságát, stratégiai képességeit a történészek elismerik. A háború végén vérrel-vassal, tömegsírokkal váltotta át katonai sikereit politikai hatalomra.

Hogyan lett ebből az országból az 1970-es évekre a boldog nyárban fürdő, napsugárban csillogó Jugoszlávia? Tito sokat tanult Sztálintól: azé a hatalom, aki az erőforrásokat a kezében tartja. De azt is tudta, hogy decentralizálnia kell, mert különben a nacionalizmus szétszaggatja az államát. A hatáskörök és erőforrások egy részét leadta a szövetségi államoknak, autonóm tartományoknak. Az államkapitalizmus központi dirigizmusát az önigazgatási modellel enyhítette. A jugoszláv vállalatok olyanok lettek, mint nálunk a téesz: vezetőt lehetett választani, leváltani, névleg mindenki tulajdonos volt – de a tulajdont a közösből kivinni nem lehetett. Mint ahogy az egész rendszer alapjait megkérdőjelezni sem.

Tito nem verte be szövetkezetbe az embereket, de 20 holdban korlátozta a birtoknagyságot. Elérte, hogy nem lett élelmiszerhiány, de a rendszer alapjait feszítő vagyonfelhalmozás sem. A hidegháború idején mesterien egyensúlyozott a két világrendszer határán. A Szovjetunió eltűrte, mert egypártrendszert tartott fenn, nem akart igazi kapitalizmust, nem akart a NATO tagja lenni. A Nyugat hitelezte, mert a rendszer szabadabb volt, szembeállítható az ortodox kommunista diktatúrákkal. Az életszínvonal nőtt – részben a hitelek miatt, részben, mert az önigazgató modellben, ha választani lehetett a beruházás és a béremelés között, akkor a dolgozók az utóbbit szavazták meg.

Béke volt, jólét és biztonság. A keleti rendszerekhez képest az értelmiség majdnem szabad volt, utazhatott, a nyugati kultúra hatása sokkal erősebb volt, mint más országokban.

A  fölöslegessé váló munkaerőt nem zárták a határok közé, hogy otthon elégedetlenkedjék, hanem kiengedték Nyugatra dolgozni, hadd utalják haza az erős nyugatnémet márkát.

A rendszer válsága már Tito életében láthatóvá vált – elsősorban a nemzetközi cserearányoknak az energiában szegény Jugoszláviára nézve kedvezőtlen változása miatt. A nacionalizmus démonai nem tűntek el. Koszovó a szövetségi pénzből párhuzamos muzulmán-albán társadalmat épített ki, amelyet csak (szerb) rendőri erővel lehetett féken tartani. A szlovén és a horvát gazdasági nacionalizmus nem akart ebben nettó befizetőként közreműködni. A. Sajti Enikő idézi a történészi bon mot-t: 1980-as halála előtt már Tito személye maradt az egyetlen működő szövetségi intézmény Jugoszláviában. 1991-ben ismét Németország segített szétrobbantani Jugoszláviát, amikor elsőként elismerte az önálló szlovén és horvát államot. A polgárháborúban százezrek haltak meg, kényszerültek elhagyni szülőföldjüket. A szabadkai, belgrádi, újvidéki értelmiség üdülői, hajói, napsugárban fürdő szépséges nyarai örökre ott vesztek az Adria-parton. A biztonságos, jó élet kevesek kiváltsága lett. Vannak hihetetlen gazdag emberek, és olyanok, akik üres hassal éneklik a himnuszt – ki-ki a sajátját.

Tito Jugoszláviája nem volt demokratikus, nem volt egészen szabad. De annak ismeretében, ami utána következett, sokaknak máig van mit sajnálniuk rajta.