Sok csoda történt

„Sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy semmim nem volt, csak az a ruha, amit épp viseltem. Az viszont nagyon érdekes, hogy ebben az egész életben soha, de soha nem éheztem. Sokan voltak, akik segítettek, rengetegen. Köztük olyan jóérzésű emberek, akik nem is tudták, hogy segítenek. Nekem pedig meg kellett tanulnom elfogadni, s nagyon hálás voltam mindenért, amit kaptam. Amikor Budapestre érkeztünk, akkor is egy szál ruhában jöttünk el” – emlékezik vissza a 89. évében járó Komlósné Kádár Anna. Szüleivel Kolozsvárról érkeztek a fővárosba – édesapja a Kolozsvári Magyar Színház igazgatójaként dolgozott mindaddig, amíg a zsidótörvények életbe nem léptek Erdély visszacsatolása után. Amikor a református egyház 1942-ben megalapította a Jó Pásztor Misszió Bizottságot, itt kezdett el dolgozni Kádár Imre, s a misszióban került kapcsolatba Sztehlo Gáborral (ovális kép).

„Az első találkozásunk a lelkészszel a Jó Pásztor irodájában volt 1944 augusztusa körül, ahová én is bejártam. Csomagokat küldtek a munkaszolgálatosoknak és azok családtagjainak a frontokra. Ezek csomagolásában én is tudtam segíteni, 14 és fél éves voltam. Sztehlót az evangélikus egyház delegálta, viszont a munka javát ő végezte. Az ő kapcsolatai révén jutottak épületekhez, élelemhez. Apám pedig abban segített, hogy ezek az otthonok beinduljanak.”

Ahogy vitték el a zsidókat, helyükbe az üressé vált lakásokba elkezdték beköltöztetni a gyerekeket, a kicsiknek érintetlenül, bútorozva adták át az épületeket. Az első, Bérc utca 12. alatt álló otthonban húsz gyereket helyeztek el. Kádárék három napot töltöttek e villában, s miután beindult, mentek tovább. A következő otthon a 16. szám alatt nyílt meg, majd a Mártonhegyen, a Tamás utcában. Kádárné vezette a konyhát, szervezte az étkezést, Anna pedig az egészen kicsi, totyogós gyermekekről gondoskodott, amiért fityulát kapott és egy, a Jó Pásztor által kiállított igazolást, amely védettséget adott neki. „A gondozók közt nemcsak zsidók voltak, akadt, akiről tudtuk, hogy a férje nyilas. A férfit beosztották vidéki szolgálatra, a nő egyedül maradt egy csecsemővel. Rászorult a segítségre, hát őt is befogadta Sztehlo.”

A Kádár család lakott és dolgozott a Ribáry utca 12-ben található bérházban is. Az egyik oldalon, a Rózsadombról az oroszok, a Várból pedig a németek lőttek, egymásra, ám a házon keresztül. A légiriadók alatt különösen veszélyessé vált ott az élet. „Volt, hogy az ölemben tartottam egy csecsemőt, nem tudom, kinek lehetett a gyermeke. Ahogy ott ültem a babával, a falban megállt egy hatalmas bomba, s nem robbant fel. Ha felrobban, senki nem marad életben. Sok ilyen csoda történt.”

Csodaszámba ment az is, ahogyan a mentetteket ellátták élelemmel. Ezt mind Sztehlo Gábor szervezte, a Svájci és Nemzetközi Vöröskereszttel állt kapcsolatban. Nem volt liszt, sem kenyér, viszont rengeteg szójalisztet kaptak – azt sem tudták akkoriban, mi az. Aztán kitalálták, hogy kis lepénykéket készítenek belőle, ez lett a mindennapi kenyerük. Hatalmas gondot jelentett a víz hiánya is. „Ivóvizünk is Sztehlo előrelátásának köszönhetően volt. Amikor még lehetett, két óriási boroshordót állítottak be a pincébe, amit még időben megtöltöttünk vízzel. Óriási dolog volt, hogy az ostrom hetében is tudtunk inni.”

Kádárék októbertől februárig, a felszabadulásig dolgoztak az otthonokban. Ezek a svéd és svájci védett gyermekotthonok területenkívüliséget élveztek, más állambeli nem léphetett be, csak engedéllyel. „A Tamás utcai épületbe egyszer be akartak jönni németek és nyilasok: zsidókat kerestek. Anyám épp egyedül volt. Ide be nem tehetik a lábukat – mondta nekik –, látják, svájci védett. És továbbálltak! Nagy híre ment akkor anyám sikerének: mégiscsak ellen lehet állni.”

A Jó Pásztor misszió a felszabadulás után is tovább élt. Azoknak a gyerekeknek, akikért végül senki nem jött el, alapította meg Sztehlo Gábor a Pax Gyermekotthont. Azt mondják, csodálatos volt ott élni. A modernsége messze meghaladta korát, mint ahogy az is, ahogy ebből később kinőtt a Gaudiopolis: Sztehlo létrehozott egy olyan gyerekállamot, ahol hatalmas önállóságot adott az ott élő gyerekeknek, akik közben szakmára és műveltségre egyaránt szert tettek. Tragédia volt, mikor ezt 1951-ben államosították. „Ezután helyezték el Sztehlo Gábort egy idősek és sérült gyerekek otthonába otthonvezetőnek. De nem ez volt az ő hivatása. Nagy sérelem volt ez számára.”

Később Kádárék senkivel nem tartották a kapcsolatot azok közül, akikkel az otthonokban találkoztak. Soha nem is találkoztak eztán. Nehéz is lett volna: mindenki más néven szerepelt, a saját védelme érdekében. A gyereket meg kellett tanítani az új nevükre, hamis papírokkal, keresztlevéllel tartózkodtak az otthonokban az emberek. A harcok múltával, ahogy lehetett, mindenki szétspriccelt. Akinek volt családja, azokhoz, akinek nem, a Paxba került.

A háború után közvetlenül úgy hallgattak a zsidók elhurcolásáról, mintha az sosem történt volna meg. Kádár Anna gimnáziumba, az Erzsébet Nőiskolába iratkozott be. „Mi történt velem? A lány osztálytársaim soha semmiről nem tudtak, min mentem keresztül a háborúban. Talán túl fájó volt, de senki nem beszélt a közelmúltról. Ahhoz lehet hasonló, mint mikor valaki megtudja, hogy rákos, aztán képtelen beszélni róla. Ennek ellenére 1956-ban megismétlődött a zsidózás. Minket nagyon rosszul érintett az is, hogy a bátyám, akit másodéves orvostanhallgatóként vittek el Dachauba, nem jött vissza. És a családból nagyon sokan pusztultak el.”

Érettségi után Pedagógiai Főiskolára került, ahol örökké várta, hogy kirúgják, hiszen a tanári pályához félszeg volt nagyon. Matematika, fizika, kémia és rajz szakon végzett. „A matematikát megszerettem nagyon, a tanárunk, Péter Rózsa kiváló ember volt, az első Kossuth-díjasok egyike, nagyon jó matematikus és didaktikus, remekül tanított. Két és fél év után a jugoszláv határ mellé, Iharosberénybe helyeztek. Osztott osztályok voltak, egyszerre kellett egy harmadikos és egy negyedikes osztályt tanítani. Nem volt könnyű. Azzal fogadott az igazgató, nézzem meg, mi van itt az ajtó mögött. Egy bot volt ott. Nem fog tudni semmit csinálni – tanácsolta –, ha nem használja a botot. Egyszer sem akasztottam le. Semmi gondom nem volt.”

Péter Rózsa a gyakorlat letelte után maga mellé vette tanársegédnek a főiskolára, 1955-ös megszüntetéséig ott tanított. Egy óbudai gimnázium után a Fazekas gimnáziumba vitték – tetszett a szakfelügyelőnek, ahogy tanít. Egy évvel később kezdett az ország legerősebb gimnáziumává válni. Földrajz szakos férje, Komlós Gyula lett az első matematikai osztály osztályfőnöke, annak a híres osztálynak, melynek tagjai közt található a Magyar Tudományos Akadémia mostani elnöke, Lovász László is. „Ők készítették azt a felvételt is a férjemről, ami ott lóg a falon. Nagyon jó, összetartó társaság volt, később is sokat segítettek nekünk. A férjem halála után a mai napig úgy fogadnak engem, mintha az én gyerekeim lennének. Telefonálnak, gondomat viselik. Sztehlo Gábor életének alapja a Szentírás volt. Ez nálunk sem volt másképp, egyaránt fontos volt a férjemnek is, nekem is. Lehetőleg megérteni a másikat, megérteni a gyerekeket az iskolában, mindig ez vezetett minket.”