Belső orkán

– Eltelt az év fele. Összeszámolta már, hány embert sértett meg 2018-ban?

– Úgy gondolom, Magyarországon már rég mindenkit megsértettem a maga kedvtelésében és ízlésében. A magyarok többsége már megkapta tőlem a magáét Postás Józsival, Bunyós Pityuval, az Irigy Hónaljmiriggyel, a Madách Színház musicaljeivel, Friderikusz Sándorral és Hajdú Péterrel kapcsolatban egyaránt. Csak hát az emberek nem szeretik, ha kétségbe vonják az ízlésüket. Annak persze nagyon örülnek, ha valaki kimondja helyettük azt, amit ők nem tudnak vagy nem mernek kimondani, ugyanakkor elvárják, hogy az egész világ szuronyokat az ég felé szegezve tisztelegjen a rossz ízlésük előtt. Nem hajlandóak tudomásul venni az ezek közti ellentmondást. Még szerencse, hogy ez mit sem számít. 

– Hanem mi számít?

– Szembe szegülni azzal a régi normával, amely szerint az a jó, a helyes és az esztétikus, ami valakinek tetszik. Legyen az Trianon-rockopera, József Attila-musical, a Defekt Duó, Pintér Tibor Nemzeti Lovas Színháza vagy Márió, a harmonikás. Ez a sok hulladék a széles körű tetszés nyomán akkor is kiemelt helyet és figyelmet kap a kulturális térben, ha minden kétséget kizáróan gagyi. A huszonegyedik századnak nem pusztán az esztétikai, de már az erkölcsi normáit is a lájkok és diszlájkok tőzsdéje írja. Én ezt a szemléletet nem pusztán tagadom, hanem egy új normát próbálok a helyébe állítani.

 – Azt meg hogyan?

– Egyszerűen. Ha valami hitvány, miért ne lehetne azt mondani rá, hogy hitvány? Ha bizonyos ételekről kimondhatjuk, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlanok, ugyan miért ne mondhatnánk ki ugyanezt erről vagy arról a kulturális termékről? Persze meg lehet ezen sértődni, de egy kritika pusztán egyesek sértettségétől miért ne lehetne megalapozott? Attól, hogy valami millióknak tetszik, még bőven lehet ótvar. Természetesen eszemben sincs más fogyasztói kosarából kivenni a fogyasztásra alkalmatlan szemetet, nem akarok színházakat bezáratni vagy mozifilmeket elégettetni, de az esztétikum megítélése mégse legyen már emberi jogi kérdés! Az, hogy mi a szép és mi a csúf, kifejezetten szubjektív. Nincs rá megoldóképlet. 

– Akkor mi a maga mércéje, ami alapján ítéletet hoz, véleményt alkot?

– A kultúra egyetlen mércéje a katarzis, amellyel a szégyen áll szemben, az emberi psziché pedig az egyetlen műszer, ami az esztétikai minőséget mérni képes. Fájdalmas, hogy miközben egy ember alkatilag meg tudja ítélni, hogy mi az értékes, és mi az értéktelen, legtöbben megelégszenek azzal, ha ezt valaki megteszi helyettük. Mások még ezt sem igénylik. 

– Vagyis arra buzdítja az embereket, hogy bátran mondják ki a véleményüket?

– Pontosan arra. Mindenki a saját belső szellemi műszere szerint, a katarzis és a szégyen közti skálán. Hisz láthatjuk, hogy nem csupán a jó, de a rossz ízlés is képes profitot termelni. Az ízléstelenséghez is tartozik koncertélmény, színházi belépőjegy, reklámokkal teletömött tévéműsor – sőt, leginkább ahhoz. Ha erre van szükség, azt nyilván tudomásul kell venni, de ne legyen már kötelező ünnepelni! Nevén nevezni a kulturális hulladékot: ez az értelmiség Sztálingrádja – írástudó ember tovább nem hátrálhat. 

– Az egyik vendég szerint túl hangosan beszél. Ennek élményét hová tenné a katarzis-szégyen skálán?

– Ez nem rólam szól. A vendég szentségként kezeli a saját komfortját, amit én megzavartam. De ez ilyen: a hangoskodó embert mindig megbélyegzik és elzavarják.

 – Magát megbélyegezték már?