Csúcsról csúcsra

Annak ellenére, hogy az Amerikai Egyesült Államok (USA) 1933-ban elismerte a Szovjetuniót, és a két ország között létrejött a diplomáciai kapcsolat, a II. világháború után, a hidegháború időszakában tíz évig nem történt említésre méltó diplomáciai esemény. Az első igazi amerikai–orosz kétoldalú csúcstalálkozót 1961-ben tartották: J. F. Kennedy elnök és Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára és a Minisztertanács elnöke június 3-4-én Bécsben találkozott. Két jelentős kérdéskörben, Berlin és Laosz témájában gyűltek össze. Akkoriban Laoszban polgárháború dúlt, és a válság komolyabb konfliktusgócnak számított Délkelet-Ázsiában, mint Vietnam. Olyannyira, hogy amikor Eisenhower 1961-ben átadta a kormányrudat Kennedynek, Vietnamról egy szót sem ejtett. Hruscsov ugyanakkor a német kérdéssel már 1959 óta szorongatta az amerikaiakat. Kelet-Berlin szovjet megszállás alatt állt, a nagyhatalmak pedig csak egy-egy zónával rendelkeztek a város nyugati felén. Hruscsov szerette volna kiszorítani az amerikaiakat és szövetségeseiket, így azzal fenyegetőzött, hogy különbékét köt a Német Demokratikus Köztársasággal (NDK), amivel gyakorlatilag elismerte volna önálló entitásként.

Kennedy több okból nem volt jó tárgyalási pozícióban Genfben, főképp az áprilisi disznó-öbölbeli konfliktus miatt Kuba partjainál, ahonnan az amerikaiak kénytelenek voltak visszavonulót fújni. Moszkva ezzel szemben meghirdette a fegyverkezési versenyt, és támogatást ígért a nemzeti felszabadítási harcoknak. Hruscsov joggal vélhette, hogy Kennedy tapasztalatlan, fiatal, naiv elnök, akit meg lehet félemlíteni. Már a találkozó elején rá is támadt, és azzal vádolta, hogy olyan államokat támogatnak, amelyek elnyomók, fasiszták, és hogy Amerika a globális csendőr szerepében lép fel. A Berlin-kérdésben végül megállapodás született, melyben Kennedy tartotta magát ahhoz, hogy az amerikaiaknak erkölcsi és anyagi érdeke fűződik csapataik nyugat-berlini jelenlétéhez. Ezzel is mutatni akarta az elköteleződést a német demokratikus átalakulás iránt, amit az amerikaiak alapoztak meg Nyugat-Németországban. A tárgyalások hangnemét nagyban meghatározta, hogy Kennedy nem vágott azonnal vissza, az eseményeket pedig később úgy interpretálta, hogy az orosz fél rendkívül agresszívan beszélt, korábban még soha nem érezte magát ilyen rosszul. Az oroszok végül nem értek el komolyabb eredményt, a berlini fal megépítésekor, 1961 augusztusában pedig az amerikaiak a törvény betűjéhez ragaszkodó álláspontot foglaltak el. Kennedy híres mondása – Wall is better than war, azaz egy fal jobb, mint egy háború – végül beigazolódott: a német kérdés lekerült a napirendről.

1972, PEKING

Eltelt tíz év, és a világ nagyot változott. Az 1960-as évektől kezdve megszaporodtak az oroszok és a kínaiak közötti nézeteltérések. A kínaiak 1956-tal kapcsolatosan úgy vélték, hogy az oroszoknak sokkal keményebben kellett volna fellépniük, rosszallóan nézték a szovjet habozást, és úgy tartották, hogy a Szovjetuniónak 1962-ben nem lett volna szabad megijednie az amerikaiaktól. A két ország közti határfolyók mentén egyre több lett a konfliktus, 1969-ben lőttek is egymásra. Rivalizáltak Vietnamot illetően is. Annak ugyanis, hogy ki és hogyan támogatja az országot az Amerikával folytatott háborúban, komoly tétje volt: ki szerez befolyást Délkelet-Ázsiában. Az ellentétek nemcsak ideológiai, de geopolitikai vonatkozásban is nőttek. Az USA éppen ezért számolni kezdett Kínával.

Henry Kissinger amerikai külügyminiszter és Richard Nixon elnök alakította ki azt a stratégiát, miszerint Kína kerüljön közelebb Amerikához, mint Moszkvához, és Moszkva közelebb legyen Amerikához, mint Kínához. Ezzel párhuzamosan a kínaiak is felismerték, hogy az ország potenciális stratégiai ellenfele elsősorban a Szovjetunió, az amerikaiakkal – az ideológiai vitán kívül egyéb – érdekütközés igazán nem akadt. A Kína felé nyitás jegyében 1972 februárjában Nixon Pekingbe látogatott. Ennek eredményeként Amerika letért a két Kína álláspontról, elismerte az egy Kína elvet, és az 1970-es évek közepén megszakították Tajvannal a diplomáciai kapcsolatot. Elfogadták a sanghaji kommünikét, melyben az szerepelt, hogy az USA és Kína fellép a távol-keleti és csendes-óceáni hegemón törekvések ellen. Mindenki tudta, kinek szól ez: a szovjetek ellenében Kína és Amerika együttesen fog fellépni.

1972, MOSZKVA

Ilyen előzmények után érkezett Richard Nixon Moszkvába. Nem ő volt az első amerikai elnök, aki a Szovjetunióba utazott – Roosevelt járt már Jaltában –, de Nixon utazott elsőként a szovjet fővárosba, és találkozott Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárral. Jó öreg Patyomkin-szokás szerint kifestették az összes ház homlokzatát, amerre Nixon elment, hátulról viszont az épületek ugyanúgy rohadtak. A moszkvai csúcson két jelentős kérdésben született megállapodás. Megkötötték az ABM rakétavédelmi szerződést, amelynek értelmében mindkét fél két rakétavédelmi rendszert telepíthetett, egyet a fővárosuk, egyet pedig támadórakétáik köré. Mindemellett meghúzták a határt a nukleáris fegyvereket célba juttató rakéták számát illetően is. A szerződés azonban távolról sem csökkentette a nukleáris fegyverek számát: technikailag kifejlesztették a fürtös fejű rakétákat (MIRV), azaz egy rakétára több robbanófejet szereltek, ezek egymástól függetlenül irányíthatók a célpontokra. Így történhetett meg az, hogy az 1980-as évekre mindkét oldalon több mint 30 ezerre nőtt a robbanófejek száma, holott elvileg a rakétamennyiség nem emelkedett. A csúcstalálkozó fő vesztese Vietnam volt, a szovjetek ugyanis a moszkvai csúcstalálkozóval jelezték, hogy az amerikai–szovjet kétoldalú kapcsolatok fontosabbak, mint a vietnamiak mindenáron való támogatása.

1985, GENF

Brezsnyev 1982-ben meghalt. Utódja, Andropov 1984- ben halt meg, az ő utódja, Csernyenko, 1985-ben. Az akkori amerikai elnök, Ronald Reagan okkal mondhatta: „Nem tudok találkozni az orosz vezetőkkel, mert állandóan meghalnak.” A genfi csúcs azonban nem volt előzmények nélküli: a Szovjetunió 1979 decemberében elfoglalta Afganisztánt. Akkoriban született is egy vitriolos magyar mondás: „Még mindig jobban jártunk, mint az oroszok. Mi háromévente kapunk útlevelet, ők viszont csak tizenkét évente mehetnek külföldre: '56-ban, '68-ban és '80-ban.” Az amerikaiak azt gondolták, a Szovjetunió azért rohanta le Afganisztánt, hogy utána elfoglalhassa a Perzsa-öbölt, és rátegye kezét a világ olajkészletére. Volt azonban más nyomós érv is, amiért Reagan Moszkvába látogatott. Az oroszok az európai stratégiai egyensúly megváltoztatásán munkálkodtak. SS–20-as kódjelű, közepes hatótávolságú, fürtös fejű, rendkívül precíz rakétákat telepítettek, Nyugat-Európára irányítva. Amerika válasza: Pershing II-es és cirkáló rakétákat helyeztek el a németeknél, belgáknál és az olaszoknál.

Reagan úgy gondolta, hogy a kölcsönösen biztosított megsemmisítés őrültség. A nukleáris fegyvereket használhatatlanná kell tenni, kiépítve a százszázalékos védelmi rendszert. Ez volt az 1983 márciusában bejelentett ún. stratégiai védelmi kezdeményezés elvi alapja. Ennek a rendkívül bonyolult, laborban kikísérletezett, csak papíron létező technikának többek közt Teller Ede volt a szellemi atyja. Az oroszok kétségbeesetten figyelték, megvalósul-e a védelmi pajzs, ami egyet jelentett volna azzal, hogy hatalmas robbanófejkészletük egyik pillanatról a másikra használhatatlanná válik, az amerikaiak viszont továbbra is meg tudják támadni Moszkvát. Ezen bukott meg később sok tárgyalás – elsősorban a genfi „áttörés” jellegű csúcstalálkozót követő reykjavíki, 1986-ban.

1988, MOSZKVA

Amikor Ronald Reagan már negyedik alkalommal találkozott Mihail Gorbacsov pártfőtitkárral, ezúttal Moszkvában, készült egy híres fénykép. A Vörös téren lefotózták az USA katonai attaséját, aki kezében az Amerikában futball névre keresztelt atomkofferrel állt, benne az atomkóddal, amellyel kirobbantható lett volna egy atomháború. Már akkoriban is komolyan vették az atomfenyegetést. Az 1988. május végi csúcstalálkozót az előző év decemberében egy washingtoni Gorbacsov-látogatás előzte meg, ahol a felek aláírták a közepes hatótávolságú rakétákról szóló szerződést.

2001, BLED

Az idősebb George Bush amerikai elnök hivatali idejében (1989–1993) a kétoldalú kapcsolatok szárnyaltak, és a felek dokumentumokban rögzítették, hogy nem tekintik egymást ellenségnek, kapcsolataik a barátságon és a partnerségen alapulnak. A Clinton-adminisztráció ezt a vonalat folytatta. A 2000 óta hatalmon lévő Vlagyimir Putyin orosz elnökkel az amerikai elnökök közül elsőként ifjabb George Bush ült tárgyalóasztalhoz. A Bledben tartott 2001-es csúcs után az amerikai fél így nyilatkozott: „Putyin úr szemébe néztem, és egy becsületes embert láttam.” John McCain republikánus szenátornak viszont egészen más tapasztalatai voltak: „Amikor Putyin szemébe nézek, három betűt látok: KGB.” Nos, a kémhistória a mostani Trump–Putyin találkozóra is árnyékot vet.

Barack Obamáék nagy reményeket fűztek az orosz– amerikai kapcsolatok újraindításához, de hiába. A XXI. század csúcstalálkozóin már nem születnek nagy áttörések, amit Magyarics Tamás azzal magyaráz, hogy az oroszoknál nincsenek napirenden olyan egzisztenciális kérdések, mint amilyenek voltak például 1972-ben.

2018. JÚLIUS, HELSINKI

Most pedig a semlegesnek számító finn fővárosban, Helsinkiben találkozott Donald Trump amerikai és Vlagyimir Putyin orosz elnök. Ez volt Washington és Moszkva között az első kétoldalú csúcs, amely kölcsönösen egyórás késéssel indult. „Nyílt és mindent érintő beszélgetésen vagyunk túl” – mondta utána az orosz elnök. – A regionális kríziseket megvitattuk: érdekeink nem esnek mindenütt egybe, de sok a közös pont is.” Ezek közé tartozik Szíria, a Koreai-félsziget helyzetének rendezése. Trump szóba hozta a Krímet, amely szerinte nem jogszerűen került Oroszországhoz. „Mi más állásponton vagyunk” – felelte Putyin, mondván, a félszigeten tartott 2014-es népszavazás szabályos volt. Majd hozzátette: – Ezt a kérdést a magunk részéről lezártuk.”

Szóba került a 2016-os amerikai választásba való orosz beavatkozás gyanúja is. Trump szerint ez arról szól, hogy a demokraták nem tudtak belenyugodni a vereségbe. „A győzelem oka, hogy a kampányban jó munkát végeztünk. Briliáns volt a kampány, ezért vagyok elnök” – mondta Trump. Putyin pedig azt állította, hogy Moszkvának nincsenek terhelő információi Donald Trumpról. Ezzel arra utalt, hogy Trump üzletemberként többször járt Oroszországban. Erről Putyin így fogalmazott: „Nem akarom megsérteni Trump urat, talán durván hangozhat, de nem volt számunkra fontos ember, mielőtt bejelentette, hogy indul az elnökválasztáson.” Az orosz elnök viszont jelezte, hogy a NATO Grúzia és Ukrajna irányában történő esetleges bővítését rossz néven venné, ami „közvetlen és azonnali veszélyt jelentene nemzetbiztonságunkra, és a reakciónk rendkívül negatív lenne”.