A magyar szürke ötven árnyalata

– Kivettem a részem a 1991-92-ben kezdődött mezőgazdasági privatizációból. Tulajdont szereztem a korábbi munkahelyemen, földet is igényeltem, majd vettem is. Az ezredfordulót követően úgy kinőttük magunkat, hogy új telephelyet kerestünk Harkány közelében. Így jutottam el a tíz kilométerre lévő Szaporcára. Azóta itt zajlik az életem – kezdi történetét Buru László.

Hogy az Ormánságot legkevésbé az ígéretes és töretlen fejlődés jellemzi, az házigazdánk előtt sem volt titok. A Dráva mentén korábban jól működő rengeteg háztáji, kertészet a rendszerváltás, de még inkább a 2000-es évek után sorra bezárt. Elment az itt élők kedve a kétkezi munkától. A fiatalok, látva a kiúttalanságot, a vidék magárahagyatottságát, sorra hagyták el szülőfalujukat.

– Amikor az ember gazdálkodni kezd, folyamatos fejlesztési kényszerbe kerül. Öt hektárhoz még elég egy-egy traktor és eke, de 10-15 hektárhoz már kellett a vetőgép, aztán a pótkocsi. Amikor még több lett a föld, ahhoz már nagyobb traktor és pótkocsi, illetve kaszálás helyett legelő állat tartozik, hozzá kerítés, befogó karám- és etetőrendszer, kiszolgáló teherautó, szénatároló, majd újabb pótkocsi, üzembiztosabb traktor dukál… Mindig kell valamilyen új vagy modernebb eszköz, amitől hatékonyabb a munkavégzés, jobb minőséget ad vagy kevesebb üzemanyagot használ fel a termelőmunka. S mindehhez még több terület kell. Az Ormánságban – ha más nem is nagyon – ez legalább megvan.

A vidéket járva ezzel csak egyetérteni lehet. A szürke marhát mintha ide teremtette volna az Úr. Ahhoz azonban, hogy a legelésző jószágból csúcskategóriás húsáru váljék, erős elszántság szükséges. Buru László szerint az efféle hús valódi értékét vidéken nem tudják megfizetni, ezért azt Budapestre vagy más nagyvárosba kell szállítani, ami rengeteg időt vesz igénybe. Ez az értékesítés problémája. A másik gond a feldolgozás: olyan vágóhíd, amely húsfeldolgozást is végezhet, száz kilométerre található a telepüktől. Mivel hűtőautójuk nincs, így odaviszik az élő állatot, ahonnan már késztermékként kerül ki és mehet is a kiállításokra, a vásárokra. – Ehhez szakember kell, akinek a megtalálása nem éppen egyszerű feladat itt, ahol még a mezőgazdasági munkaerő felkutatása is kemény dió, s fizetésnek hívják a segélyt – érzékelteti a sajátos helyi viszonyokat házigazdánk.

– Persze reménykedem: Szaporca, Tésenfa és Drávacsehi sertéstenyésztő szövetkezetet hozott létre, amely vágóhidat és húsfeldolgozót épít, ahol szarvasmarhavágást is végezhetnek. Amennyiben megépül, rögtön szeretném a kapacitását évi 2-5 napra lekötni, feltéve, hogy lesz elegendő hentes és más szakember. Kell, hogy legyen, különben mi végre az egész? – teszi fel a költői kérdést Buru László.

A szövetkezet a régi háztáji állattartás előnyeit akarja visszahozni úgy, hogy érdemes legyen állatot tartani. A malacot a helyben előállított – egyenreceptúra alapján készült, GMO-mentes – takarmánnyal nevelik. Aztán a jószágot 130 kg-os korban megveszi, vagy a bértartásból visszavásárolja a szövetkezet. Utána a feldolgozóban egy márkavédjegy receptúráihoz igazítva készítenek belőlük olyan húskészítményt, amilyen a 110 kilósra gyorsan felhizlalt állatból sosem lesz.

A pozitív jövőképre szükség is van: hajnalonta már annak is csörög a vekker, aki továbbviszi majd a zászlót: – Ákos, a kisebbik fiam Kaposváron állattenyésztő-mérnökként végzett, s leendő vadgazda szakmérnök. Lassan kezdi átvenni a gazdálkodás irányítását, a takarmányellátást, a betakarítást, az előkészítést már önállóan végzi egy alkalmazottal. Neki talán már könnyebb lesz, amikor végre a helyére kerül a közmunkarendszer, nem lesznek választási kampányból kiírt pályázatok, és a földszerzést illetően is a szakmaiság számít majd – szól a jövőről házigazdánk.