Ötven éve imádjuk

Akkor a megoldás vagy az altató, vagy a hűtő zuhany. Ha pedig egyik sem jön be, legrosszabb esetben tévét néz. Már ha van mit.

Ha választani lehet a nyálas amerikai romkom (romantikus vígjáték) és a krimi között, én minden esetben az utóbbit választom. Az igazi krimit, mert a thriller sokszor nagy csalódás. Az alkotóknak ez az egyszerűbb műfaj, mert fő, hogy a nézőt kitörje a frász, megoldással, feloldással többnyire nem fárasztják magukat, a bűnös nem nyeri el büntetését, a nyomozó sokszor alig kisebb gazember, mint a tettes. Az igazi krimi viszont észtornát is jelent egyúttal. Könyvben is, filmben is szeretem a műfajt, most megvallom, hogy már az egyetemi szakdolgozatomat is a magyar krimiről írtam, még a múlt században. Apropó, magyar krimi: örömmel fedeztem fel a műsorújságban A tökéletes gyilkos című, nemrég készült filmet, az általam egyik legjobbnak tartott színész, László Zsolt főszereplésével. Nézni kezdtem, de bár ne tettem volna. Nem ő és a többi kiváló színész hibája, mégis a film számomra nézhetetlennek bizonyult. Philip Marlowe-tól Harry Hole-ig teli van a krimiirodalom és film a kiégett, cinikus, depressziós, alkoholista nyomozókkal, de azért a jól bevált figurához kell a történet is… Na, mindegy, egyet azért a javára írhatok: nézd meg László Zsolt alakítását, majd utána Steven Seagalét, s ha abbahagytad a röhögést, akkor próbálj mást keresni.

No de, amikor minden csatornán ugyanazok az örökzöldek mennek, csak a szerencsére hagyatkozhatunk. Például az évtizedes vagy több évtizedes nagy filmekre. Nemrég írtam, hogy meglepetésemre tetszett az annak idején kihagyott Gladiátor, igaz, főleg Russell Crowe miatt. Most viszont igazi kíváncsisággal kapcsoltam rá az amc csatornán ifjúkorom egyik nagy élményére, A halál 50 órájára. Azóta már többször is láttam, de utoljára vagy 20 éve, s azóta nagyon másfelé ment el a háborús filmek stílusa.

Miért imádjuk ezt a filmet? Mert bizony, az 1968-as magyarországi bemutatója óta töretlenül imádja a magyar közönség. Azt tudom, hogy akkor miért aratott olyan hatalmas sikert. Mert addig nemigen hoztak be monumentális, színes, szélesvásznú amerikai filmeket, ez volt az első fecskék egyike, s mindjárt ilyen telitalálat. Mert ragyogó színészek játszottak a jól megírt történetben. Mert először láttunk olyan második világháborús filmet, amiben a németek nem ostoba fajankóként, hanem nagyon is jó képességű katonaként lettek ábrázolva, akik adott esetben még bizonyos jó tulajdonságokkal is rendelkeztek: például a főszereplő Hessler ezredes (Robert Shaw) bátor, puritán, tehetséges parancsnok – akinek így még ijesztőbb a fanatizmusa. Mert jók a karakterek, jók a csatajelenetek, az operatőri munka. És vannak felejthetetlen jelenetek is. Például amikor a fiatal német katonák egy katonanótával győzik meg a tétovázó ezredest: igenis, ők készek meghalni a Führerért.

Mai szemmel persze látjuk a hibákat is. A hollywoodi sémákat, a néha didaktikus fordulatokat, a történelmi pontatlanságokat. (Maga Eisenhower, nyugalmazott elnök, háborús tábornok hívott össze sajtótájékoztatót, ahol hosszan és mérgesen elemezte a katonaszemmel fontos kisebb-nagyobb hibákat, elfeledve, hogy itt nem dokumentum-, hanem játékfilmről van szó.) Amúgy a két főhős, Hessler és Kiley alezredes felderítő (Henry Fonda) valós személyekről lettek mintázva, akik persze nem egészen úgy és nem egészen akkor…

Na és aztán, kit érdekel? Ötven éve imádjuk az ardenneki csata ötven óráját. Netán saját ifjúságunkat és boldog, olcsó mozizásainkat is szeretjük benne?