Mindig van segítség

Aurelia Brouwers egy pénteki napon, néhány perccel 14 óra után itta ki a szakszerűen kevert méregpoharat. „Sohasem voltam boldog. Azt sem tudom, mit jelent a boldogság” – mondta abban a dokumentumfilmben, amelyet élete utolsó napjairól forgatott az RTL Nieuws holland tévécsatorna. A minap bemutatott film megrázó betekintést enged a fiatal nő tragédiájába, akinek az élet szüntelen szenvedés volt. 12 éves korától gyötörte a depresszió, először borderline személyiségzavart állapítottak meg nála, majd újabb és újabb diagnózisok következtek. Állapota időnként pszichózisba csapott át, elvesztette kapcsolatát a valósággal, hangokat hallott. Saját bevallása szerint húszszor kísérelt meg öngyilkosságot.

A KLINIKA. Évtizedes kínlódás után döntött úgy, hogy a hivatalos utat választja. A holland törvény annak engedélyezi az eutanáziát, akinek a szenvedése elviselhetetlen, nincs reménye javulásra, s helyzetében nem kínálkozik ésszerű alternatíva. Nincs tehát olyan kikötés, hogy a páciens betegségének halálosnak kell lennie – a lényeg, hogy gyógyíthatatlan. Ám Aurelia kezelőorvosai nem támogatták a kérvényét. Ezek után egy hágai klinikához fordult (Levenseindekliniek, „Az élet vége klinika”), ahol kiállították a szükséges papírokat. A dokumentumfilmben a nő azt mondta, szemernyi kétsége sincs, biztosan meg akar halni.

Az eset nem egyedi. Hollandiában tavaly 6585 esetben végeztek eutanáziát. A  kérvényezők döntő többsége végső stádiumú, gyógyíthatatlan testi betegségben szenvedett. De volt 83 ember, aki lelki okokból választotta az orvosilag asszisztált öngyilkosságot. A hatóságok körültekintően járnak el, a pszichiátriai betegségre hivatkozó eutanáziakérelmek közül csak minden tizediket hagyják jóvá. A folyamat évekig húzódhat, a jelentkezőknek tehát bőven van idejük meggondolni magukat, sőt időközben fel is épülhetnek a depresszióból. Aki azonban ragaszkodik „önként és alapos megfontolás után” hozott döntéséhez, mint Aurelia, attól nem tagadják meg az eutanáziát.

HÁTHA CSAK TÜNET. Az eljárás a hatályos holland törvény értelmében jogszerű volt – nem is erről folyik a vita. Az sem kétséges, hogy a depresszió súlyos betegség. Bizonyos értelemben a legrosszabb, ami történhet az emberrel, hiszen éppen az örömre való képességet bénítja meg, a boldogságot lehetetleníti el – vagyis a legfontosabbat, amit sok halálos beteg is képes megőrizni magában, akár élete utolsó pillanatáig. Aurelia Brouwers halála mégis felvet egy súlyos kérdést, amely megosztja a közvéleményt és a pszichiátriai szakmát is. Mi van, ha a halálvágy csupán a betegség tünete?

Frank Koerselman pszichiáter azok szószólója, akik elutasítják az ilyen eutanáziát. Szerinte a lelki betegségekben szenvedőket gyógyítani szükséges, nem halálba segíteni. A pszichiátriai betegségeket úgy kell kezelni, mint például a cukorbajt. Még ha a páciens élete végéig orvosi segítségre szorul, a kezelés akkor is élhetővé teheti a hétköznapjait. Egy cukorbeteget kezelhetnek évtizedekig, de ez nem ok arra, hogy abbahagyják. A vita éles, de kulturált és tárgyszerű. Érvei a másik oldalnak is vannak. A szabadelvű hollandok közül sokan vallják, hogy Aureliának és sorstársainak joguk van dönteni, hiszen csak ők tudhatják, mennyi szenvedést képesek (még) elviselni.

Kit Vanmechelen a Levenseindekliniek orvosaként védi az ottani elveket. Elismeri, hogy az önpusztítás vágya a páciens állapotából fakad. Ugyanakkor úgy látja, ha a beteg minden segítséget megkap, és mégsem sikerül enyhíteni a szenvedését, akkor ugyanúgy kell tekinteni, mintha gyógyíthatatlan rákja volna, tiszteletben kell tartani, hogy „nem akarja végigcsinálni”. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hágai klinikán bárki orvosi papírt kaphat, ha meg akar halni. Az alkoholistáktól és a drogfüggőktől például elvárják, hogy tegyenek meg mindent a gyógyulásukért, vessék alá magukat elvonókúrának.

HELY A BOLYGÓN. Mert mindig van segítség. Ahogy egy alkoholista, egy reményvesztett depressziós is kerülhet sokkal jobb állapotba, akár sok éves-évtizedes mélypontról. Sőt egyes kórképeknél éppen az a tapasztalat, hogy 40 év fölött a páciensek hatékonyabban küzdenek meg a démonaikkal, mint fiatalabb korukban, kifejlődik bennük egyfajta túlélési rutin. Eleven példa erre egy másik holland nő, Monique Arend. „Nagyon hálás vagyok, hogy még élek” – mondja, miután évtizedekig kínlódott súlyos depresszióval. Pedig ő is gondolt az eutanáziára, kitöltötte a kötelező űrlapokat is, végül mégsem nyújtotta be a kérvényt

Monique szexuális erőszak áldozata volt, sokáig nem tudta feldolgozni a vele történteket. Gyakran gondolt az öngyilkosságra, de azután talált egy ilyen esetekre specializálódott terapeutát, aki megértette vele, hogy nem őrült, hanem a régi trauma áldozata. Fáradságos és fájdalmas munka árán túljutott a krízisen. Tapasztalatairól könyvet írt, amelyben arra biztat mindenkit, hogy ne adja fel, bármilyen nehéz is. „Tartsátok égve a gyertyát. Keressetek embereket, akik támogatnak benneteket. Erősek vagytok, hiszen olyan sok mindenen mentetek már keresztül. Van még helyetek ezen a bolygón.”

FOTÓ: SEBASTIEN BOZON, AFP, LOUISE OLIGNY, AFP/BSIP