Sirály a tengeren

– Idén is eljutott a tengerhez? 

– Voltam már, és még egyszer elmegyek. Mindig is vonzott a tenger. Gyógyít, testileg-lelkileg. Ringatózom a vízen, úszom sokat, és minden rossz megszűnik. Csak nézem, hogy abban a végtelennek tűnő távolságban mennyire kicsi pont az ember. Napsütés és víz. Mindenki kedves, és én is az vagyok. Régebben évekig jártam Szabó Márta színész barátnőmmel a horvát tengerre, most a bolgár aranypartra megyek. 

– Megérdemli a pihenést, hiszen életműdíjas lett. Meglepte? 

– De még mennyire, álmomban sem gondoltam rá. Megtisztelő, komoly dolog. 

– Egyfajta összegzésre is alkalmat ad? 

– Eszembe sem jut. Szeretjük az összegzéseket, imádjuk levonni a konzekvenciát. És, ugye, vannak olyan interjúk is, amelyek egy hosszabb pályát vesznek számba. Nálam ez fel sem merül. Már csak azért sem, mert ha jobban belegondolok, egy csomó csodálatos kollégámhoz képest én keveset játszottam. 

– Az is lehet, még eztán jön a java! 

– Nem tudhatom. 

– Szeretnék önről pontos képet festeni. Lázár Kati milyen? Vagány? Bátor? Félénk? Indulatos? Sértődős? Akarnok? 

– Sokat beszéltem már, nincs mit mondanom. Annyira unom, hogy azt el sem tudja képzelni. Hát igen, alapvetően mindig gátlásos voltam, de a színészet megoldotta, ha bármiféle problémám adódott. 

– És aki nem művész, az hová meneküljön a gondjai elől?

– Nem menekülni kellene, hanem változtatni. Ne higgye, hogy prédikálok, magamra is értem, amit most mondok. Az önzésből, a bezárkózásból a segítésbe, a megértésbe kellene átlépnünk. Gyerekkoromban, az ötvenes években boldogabbnak láttam az embereket. Valódi volt az odafigyelés, az adás, a szeretet, a törődés. Most mi van? „Ügyeskedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret.” (József Attila Eszmélet című verséből idéz – B. T.) Ha mindent megvásárolunk magunknak és a gyerekünknek, akkor az önzés, a szorongás, a félelem kerekedik felül bennünk. Attól várjuk a boldogságot, ha még többünk lesz. De az csak pótlék! És most ennek van szezonja. 

– Lehangoló. 

– A félelemről jut eszembe egy történet. Este fél tízkor értünk haza a barátnőmmel a bevásárlásból. Itt ücsörgött a lépcsőnkön egy tízévesforma fiú. Eszegette az almáját, nem mozdult sehová, csak nézett befelé a kocsinkba. Nem bírtam ki, odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Van valami baj?” Kiderült, hogy a Pokémon-vadászat áldozata, addig játszott a telefonján, mígnem eltévedt és félt. Ez őrület! Nem hagyhattam magára sötétedés után egy rémült gyereket! Elkísértem pár utcahosszat, aztán találtam valakit, akinek a gondjaira bízhattam.

– Az emberek egyre érzéketlenebbek, páncélt növesztenek. Inkább elfordítják a fejüket, minthogy segítenének. 

– Érdekes dolgokat tapasztalok a buszon. Azt például, hogy a fiatalok nem rosszak, de belefeledkeznek a mobilozásba, rettegnek attól, hogy át kelljen adni a helyüket, és nem folytathatják. Aki a rokkantaknak fenntartott ülésen terpeszkedik, meg szoktam kérni, engedje már meg, hogy mellé üljek, nem, nem kell felállnia, elég, ha csak arrébb csúszik. Szinte megkönnyebbül. Leülök mellé és jól vagyunk. Pedig egy géphez menekül. De ne legyek igazságtalan: mi kezdtük, a televízióval. És mivé fejlődött az egész?! Odahaza se tévém, se mikróm, se légkondim nincs. Nézze ezt az őskövület mobilt, a célnak megfelel. 

– Aggódik a világ sorsáért? 

– Jaj, ez így patetikus! Úgy teszünk, mintha nem lenne felmelegedés. Siránkozunk a hőség miatt, és közben az autók kipufogóiból dől a szén-monoxid, a légkondik fújják a szabadba a forró levegőt. Felelőtlen az ember. Megérdemli a sorsát. Én nem vagyok rest, lehajolok a szemétért, mert a derekam nem fáj. A múltkor a tengerparton is összeszedtem, csakhogy egészen a szállodasorig kellett mennem, mire találtam egy kukát, persze nem szelektívet. 

– Egy Kossuth-díjas színművész szemetet szed…

– A Kossuth-díjas valaki csak az embernek imponál, a Jóistennek biztosan más a mércéje. Egyszer majd el kell számolni előtte. Neki ezer esztendő egyetlen nap, és egyetlen nap ezer esztendő. Van ideje. Nekünk nincs. És mégis… saját magunk rontjuk el az életünket. Megyünk tovább vagy elpusztulunk. Engem az elhivatottságom szokott megvédeni. 

– Mégpedig? 

– Amikor műtötték a szemem, nem féltem. Mondtam valamelyik szerepemet. Észre sem vettem, mikor szúrták bele az érzéstelenítőt, annyira elmélyültem a szövegben. 

– A csípőműtétjénél is ezt a módszert alkalmazta? 

– Nem, hiszen az még a kaposvári éveim alatt történt. A város szerette a színészeit. A kórházban nem győztem bezsebelni a szeretetet, a törődést. Akkor mi magunk is boldogok voltunk. Fantasztikus vezetőség, tehetséges, egyet akaró társulat, irigylésre méltó szellemiség – ezek engem elbizakodottá tettek, s azt hittem, ez magától értetődő. Most már tudom, úgy kellett volna félteni azt az állapotot, mint egy drágakövet, ami könnyen kicsúszhat a kezünkből. 

– Nem tartott örökké. 

– Nem bizony. 

– Most mi a lényeg?

– Hogy akarjon színházat csinálni, aki egymással szövetkezik. Nem öncélúan, hanem együtt. Ennél jobb nincs. 

– Családjában mindenki színész. Volt férje, Jordán Tamás, lányuk, Jordán Adél, veje, Keresztes Tamás… 

– …sőt már az unokám is szeretne játszani. 

– Elárulom, amikor a múltkor visszahívott, azért nyomtam ki a telefonomat, mert moziban voltam. A Lajkó – Cigány az űrben című filmet néztem, melynek főszereplője a veje. 

– Igen jó színész. Méltán sikeres. Engem rendezett is az Orlai Produkció Élet.Történetek.hu című színházi sorozatában. Azt láttam, hogy Tomi milyen a színpadon, a filmen. Viszont rendezőként nem tudtam, mire képes. Gondoltam, ez a monológ nem okozhat gondot. Meg kell vallanom: élmény volt vele dolgozni. 

– És a lányával együtt jásztani? Az nehezebb?

– Adéllal a színpadon minden konfliktusom megszűnik. Eléggé hasonlóak vagyunk, s látjuk, mit nem mond el a másik. Megfeszített erő húzódik kettőnk között. A színház összebékít és összeterel bennünket. Nagyon boldog vagyok, hogy jó színész lett. Ellenkező esetben mardosna a kétség. 

– Ezért nem akarják a színész szülők, hogy a gyerekük is őket kövesse? 

– Minden rosszat elmondanak neki a pályáról. Miért? 

– Azért, mert ha nem fut be, akkor boldogtalanná válik, és ezt nem szeretnék látni a szülők. Egy neves színésznő hajdanán úgy dedikálta nekem a fotóját, hogy a színészet olyan szomorú pálya, mint amilyen ő a képen. 

– Én úgy láttam, az élet sokkal szomorúbb. Hogy miért? A választ még nem találtam meg. Nekem a színészmesterség mindig a megoldást jelentette. 

– Netán terápia? 

– Pontosan. 

– Hogy éli meg a hétköznapokat? Kilátástalanná vált a helyzetünk?

– Nem szabad ilyet mondani! Mindig van remény! Nem szeretek már politizálni. Számomra hervasztó az, aki ötszázadszor is csak azt tudja mondani, hogy „elfogadhatatlan, vérlázító, ahogyan mennek a dolgok”, és ezt kikéri magának. Ennek már nincs sok értelme. Volt olyan rádió, amit mint drogot hallgattam reggeltől estig, most már csak módjával. Inkább imádkozom a jóért. Mantrázom a pozitívumokat. Nem szabad a rosszat oda-vissza ragozni, mert azt biztosan bevonzza az ember. 

– Sokan fordítanak hátat a rádiónak, a tévének. Felesleges időtöltés, ugyanazok az arcok, ugyanolyan okosak. Tessék a drága időt olvasással tölteni! 

– Ezzel teljesen egyetértek! Mostanában krimiket olvasok. Robert Gallbraith mindhárom detektívregényét végigizgultam, és csak később láttam, hogy a szerző J. K. Rowling, a Harry Potter-könyvek írója. Harry Potter is jelen van az életemben, unokámmal már az ötödik kötetet olvassuk együtt. Amikor félelmetesebb részhez érünk, odasúgom neki: „Andor, fogd meg a kezem!” És így megússzuk... 

– Mit hoz az őszi szezon? 

– Hat vagy hét futó darabban játszom. Ha azokat abszolválom, már elégedett leszek. 

– Jön még nagy szerep? Megérzi az ilyesmit? 

– Mindig is jót kaptam, de a jelent szeretném szépen megélni. Ha most valaki felajánlaná, hogy életem végéig nem kapok új szerepet, viszont ez a felmelegedés megszűnik, akkor erre az ajánlatra rábólintanék. Megmondjam, hogy mi szeretnék lenni a következő életemben? Sirály a tengeren. Alattam a víz, körülöttem a mindenség.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE