Amikor a nemzet búcsúzik

Hogyan lett a múzeum előcsarnokából egyszer csak gyásztér? Egy másik funkciójából következett: 1848-ban először a felsőház, majd 1861-ben a képviselőház ülésezett a múzeum dísztermében. Néhány nappal az ülés megnyitása után, 1861. április 27-én elhunyt a korelnök, Palóczy László – képviselőtársai pedig úgy gondolták, helyben ravatalozzák fel saját halottjukat. Fekete leplekkel borították be a rotunda falait, a ravatal előtt fejet lehetett hajtani, majd a gyászszertartás után a miskolci Avasi templom temetőjébe szállították Borsod vármegye országgyűlési követét. Jókai Mór epitáfiumot (gyászbeszédet) írt halálára: „Sértve a hon. De kinek panaszolja baját? Van-e földön / Úr, aki hallgasson népek fájdalmi szavára? / »Földön nincs, ki segít: van az égben« – mondta Palóczy, / És panaszainkkal együtt maga ment fel a legmagasabbhoz.”

A sors úgy hozta, hogy néhány nappal a Palóczy-temetés után, május 10-én itt ravatalozták fel gróf Teleki Lászlót. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt és az azt követő években a magyar önállóság ügyének egyik legaktívabb író-politikusa 50 évesen öngyilkos lett. A temetés az egész országot megmozgatta, vidékről is érkeztek küldöttségek. Állítólag százezren voltak jelen (sokkal többen, mint a város akkori lakossága), akik nemcsak az udvarral szembeni politikát képviselő politikus emléke előtt tisztelegtek, hanem egyszersmind az 1848– 49-es értékek mellett demonstráltak.

1867-ben, a kiegyezés után a Nemzeti Múzeumban nyílt meg az Országgyűlés felsőháza, és a mai Parlament felépüléséig itt is székelt. A képviselők a mai főbejáratot használták, míg a múzeumlátogatók az oldalkapun jöhettek be az épületbe. 1867 novemberében Dósa Elek, a képviselőház alelnöke halt meg – megint csak adta magát, hogy őt is a múzeumpalotában búcsúztassák. Akkoriban szinte mindenki vallásos életet élt, természetesnek számított az egyházi gyászszertartás, a koporsó beszentelésétől a pap búcsúbeszédéig (az első három temetésnél Török Pál, a Kálvin téri templom református lelkésze, egyben szuperintendens személyében).

Ezután nagy szünet következik a MNM mint gyásztér történetében – egészen a legnagyobb eseményig. 1894 márciusában Torinóban elhunyt a 92 éves Kossuth Lajos. Életében nem térhetett haza, de abban mindenki egyetértett – még Ferenc József sem vétózta meg –, hogy a nemzet nagy halottját itthon kell eltemetni. Az ellenzék kezdeményezte Kossuth államköltségen való eltemetését, emlékének törvénybe iktatását és szobrának felállítását, de ezt a képviselők nem szavazták meg az uralkodóra való tekintettel, hiszen a császári-királyi udvar szemében mégiscsak Kossuth „testesítette meg” a Habsburg-ház trónfosztását. Állami temetése tehát nem lehetett, hivatalosan a főváros állta a költségeket. Talán nem véletlen, hogy a főpolgármester a temetés napjára lebetegedett, továbbá Wekerle Sándor kormányának egyetlen tagja sem volt jelen. Eljött viszont több százezer ember, egyes újságok szerint félmillióan. „Kossuth temetésén sokkal többen voltak, mint Ferenc Józsefén – írta Krúdy Gyula 1931-ben A Kossuth-fiúk című tárcaregényében. – A két kemény öregember, akihez csaknem egy századéven át Magyarország sorsa volt kapcsolva, már temetésekor eldöntötte, hogy kinek az élete jelentett többet az emberiség szempontjából, mert a történelem ítélete már a temetés napján kezdődik. Kossuth temetésén mindenki ott volt, aki Magyarországon egy körömfeketényit is számított. Az volt a ritka ember, aki nem jött el.” A Pesti Napló szerint nem temetés volt ez, hanem megdicsőülés, egyfajta '48-as szabadságünnep és igazságtétel egyszerre. A ravatalt 92 gyertya lángja világította meg. A főlépcsőt több mint kétezer koszorú borította, azokat a szertartás végén félórán keresztül pakolták fel 18 hintóra. Általában 6 lovas gyászhintó vitte a halottakat, ám Kossuth esetében 8 lovat fogtak be. Főszónoknak a márciusi ifjak egyikét, az országgyűlési képviselő-író Jókai Mórt kérték fel, két oldalán Kossuth fiai álltak. Előre kihirdették, mely útvonalon viszik a halottat, a fél város megkerülésével, a múzeumtól a Kerepesi temetőbe. „Ezrek és ezrek foglalták a helyeket a háztetőkön, ahová ugyan életveszélyes volt felmenni, de nem volt olyan négyemeletes ház a főváros főútvonalán, amely ne feketéllett volna nőktől, férfiaktól, gyermekektől. Élelmes kereskedők boltjaik kirakatába ültették vevőiket. A fiatalabb emberek felmásztak az égő gázlámpákra. Létrák álltak a falak mentén, amelyről emberfürtök lógtak.”

A sors furcsa fintora, hogy tíz évvel később, 1904 májusában éppen Jókait búcsúztatták ugyanitt. A költőkirályt – ahogyan az írót élete utolsó szakában nevezték – a nemzet halottjaként, állami költségen temették el, az udvar is képviseltette magát. Az előkészítő bizottságot személyesen Berzeviczy Albert kultuszminiszter vezette. A díszleteket olyan jeles személyiségek tervezték, mint például Lechner Ödön építész. Stróbl Alajos szobrászművész a nagyszentmiklósi kincs híres bikafejes ivócsanakjáról mintázta a ravatal körüli négy amforát. Jókai koporsóját nemzetiszín selyemtakaróval borították, üveges gyászhintóra tették, és több tízezres tömeggel indultak a Kerepesi temető felé, ahol a beszédek után Csóka Józsi komáromi cigányprímás zenekara húzta el az író kedvenc nótáit.

Néhány évet és néhány temetést átugorva álljunk meg 1919-nél. A múzeumban két jelentős temetést jegyeztek fel a krónikák abban az esztendőben. Január végén, Ady Endre halálakor Magyarország az első köztársaság napjait éli. A nemzet halottját Kunfi Zsigmond közoktatásügyi miniszter búcsúztatta „a forradalomból megszületett magyar népköztársaság kormányának a nevében, a forradalmi megújhodást szomjazó magyar nép nevében”, és kijelentette: Adynál „tüzesebb, gyújtogatóbb csóvákkal senki sem járt az alatt a nagy grófi szérű alatt, amely a régi Magyarország volt”. A politikai töltetű beszédeken kívül egy incidens is megzavarta a szertartást: a tömegből egy radikális csoport a Sándor utcai kaput betörve bejutott az épületbe, majd berontott az előcsarnokba, a gyászdrapéria egy részét is leszakítva.

Április elején a kiváló tudós Eötvös Lorándot már a munkástársadalom halottjának nyilvánították. A politika teljesen rátelepedett a gyászszertartásra, a propagangabeszéd elnyomta a kegyeletet, a halott érdemeinek méltatását. Például nem engedték szóhoz a kijelölt szónokot, az Akadémia elnökét, hanem Lukács György népbiztos búcsúztatta a tudóst. Berzeviczy emlékirataiban ez úgy maradt meg, hogy Lukács „szürke esőköpenyben lépett a szónoki emelvényre és a bolsevizmus legelcsépeltebb szólamaiból összetákolt, zagyva politikai beszédet tartott a nagy halott fölött, méltó megbotránkozást keltve a tudományos világ nagy számban megjelent képviselői körében”.

1848 szellemisége nagyon erősen visszaköszönt Bem József búcsúztatásakor is 1929-ben. A tábornok Törökországban halt meg nem sokkal a szabadságharc után (1850), de csak sok évtizeddel később temették el szülőföldjén, Tarnów városában. Előtte Magyarországon, a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, a honvédelmi miniszter főszónoklata után nem hintón, hanem stílusosan ágyútalpon vitték a Keleti pályaudvarra. Bem élete végén áttért a muszlim hitre, ezért nem temethették megszentelt lengyel földbe – egy tó közepén, oszlopokra tett kőkoporsón nyugszik az „égbe temetett ember”.

Az utolsó jelentős búcsúztatás a múzeumban Klebelsberg Kunóé. A két világháború közötti korszak legnagyobb kultúrpolitikusa 1932 októberében váratlanul hunyt el. Nemzeti zászlóval letakart koporsóban ravatalozták fel. A gyászünnepségen Dohnányi Ernő vezényelte a Filharmonikusokat, Glatfelder Gyula csanádi megyés püspök búcsúztatta a halottat. A korabeli lapok szerint a főszónok, gróf Bethlen István volt miniszterelnök beszéde olyan nagy hatást váltott ki, hogy percekig mindenki sírt. Ötezer középiskolai diák nyolcas sorokban kísérte utolsó útján a nagy iskolaépítő kultúrpolitikust. Kérésére Szegeden, a Fogadalmi templomban temették el, amire még életében engedélyt kapott XI. Leó pápától, így a katolikus egyház főpapjainak járó beszentelésben részesült.

1944 januárjában gróf Zichy János egykori kultuszminisztert innen kísérték utolsó útjára, a Fejér megyei nagylángi családi sírboltba. Ezzel lezárult a több mint nyolc évtizedig tartó korszak, amikor a Magyar Nemzeti Múzeumot az ország legjelentősebb gyásztereként tartották számon.

FOTÓ: KLOSZ GYÖRGY, FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA, FORRÁS: MNM TÖRTÉNELMI FÉNYKÉPTÁR ÉS MNM TÖRTÉNELMI KÉPCSARNOK