Címkék lógnak rajtunk

– Hogy érzi magát a végeken? 

– Köszönöm szépen, küzdelmes munkával, de biztos hittel, jól. Egy leszakadó térségben, a generációs szegénység ellen harcolni nem egyszerű feladat. A végeken is emberek élnek, és én hiszek az emberekben. 

– Missziója során személyesen tapasztalja meg a legégetőbb gondokat, miközben a kormány egészen más képet igyekszik festeni a valóságról... 

– Próbálok nem figyelni a kormányzat sikerkommunikációjára. Ez egy védekezés, mert nem akarom, hogy elszívja az energiámat az, hogy dühös vagyok. Mert az a kisebbik baj, hogy hamis képet festenek. A nagyobb az, hogy nem történik semmi, ami a megoldás felé mutatna. Naponta több család fordul hozzánk segítségért, olyanok, akik az alapszükségleteiket sem képesek előteremteni. És még csak esélyt sem látok arra, hogy mondjuk a lakhatási szegénységből el tudjanak mozdulni. Azt gondolom, hogy igazából a szegénység problémájával egyetlen kormány sem nézett szembe. Túl hosszú a megoldáshoz vezető út, túl sok a kudarclehetőség, és ez nem egy politikai sikertörténet. Ezenkívül szinte divattá vált, hogy személyes felelősségnek, döntésnek állítják be a szegénységet, holott rendszerbeli problémákról van szó. Egy szegregált iskolában tanuló, lakhatási szegénységben élő gyerek sorsának alakulásában elég kevés személyi felelősséget lehet felfedezni. 

– Létezik láthatatlan Magyarország? 

– A leszakadó térségektől távol élők számára mindenképp láthatatlan ez a világ. De azt is gyakran megtapasztalom, hogy még a vidéken élők sem látják, ami a településük szélén van. Az emberek befelé fordulnak. Sokszor azt sem látják, ami a szomszédjukban van. Az élet szerencsésebb felén élőknek pedig egyszerűen elképzelhetetlen, hogy vannak családok ma, amelyek 19. századi körülmények között élnek. 

– Mit tud tenni? Meddig hallatszik el a hangja? 

– Következetesen próbálok egy – amennyire tőlem telik – reális, nem túlzó, a sikerekre és a kudarcokra is érzékeny képet adni erről az egészről. Használom a közösségi médiát, blogot írok, nagyon sok interjút adok, publikálok, mert azt szeretném, ha az emberek viszonyulása változna. Ma az internet segítségével messzire juthat a hang. Kérdés persze, hogy hol talál értő fülekre. 

– Ad egyáltalán valaki az ön véleményére? 

– Azt hiszem, igen. Sokan követik, figyelik, támogatják a munkánkat. Folyamatosan nő a felénk segítően fordulók száma. Szívesen leülök mindenkivel, akinek az alapfelvetéseivel azonosulni tudok, és a megoldás érdekében kíváncsi a tapasztalataimra. Szakpolitikai véleményem és megoldási javaslataim vannak, de ma a szakpolitika felolvadt a pártpolitikában, és így a kormányzat számára értelmezhetetlen, amit mondok. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én magam álltam fel olyan egyeztetésekből, mint például az An ti szegregációs Kerekasztal, amikor újra és újra azt érzékeltem, hogy nincs semmi változás, még igazából szándék sem.

– Nem kap fenyegetéseket? 

– Aki ma a nyilvánosság előtt vállalja a véleményét, azt nyilván eléri minden. Ebben az erősen központosított világban még a civilségben van némi, bár folyamatosan szűkülő mozgástér. Talán. De azért nem tehetem kockára sem a munkatársaim állását, sem azt a sok-sok családot, gyereket, akikkel elindultunk valamerre, és számítanak ránk. Így aztán folyamatosan mérlegelek, próbálom higgadt fejjel felmérni a történéseket. Sokkal óvatosabb vagyok, mint pár éve. 

– De nem fél, ugye? 

– Nem. Muszáj bátornak lenni. Bár sokszor megtapasztaltam, hogy amikor a kevésbé bátrak biztatására előre léptem, és kezdett keményedni a helyzet, már senki sem állt mögöttem. Persze mindenkinek megvan a maga indoka, félelme. Nekem a tiszta, önös érdek nélküli szakmaiság a fegyverem. 

– Manapság a civil szervezeteknek sem egyszerű! 

– Így igaz. Maga a civil társadalom is megosztott, átpolitizálódott, sok helyen háttérbe szorult az „ügyért” való küzdelem, a túlélés szándéka sokakat nehezen vállalható kompromisszumokra késztet. Ami engem leginkább zavar: egyértelműen elindult valami, ami a civilek kiszorítására irányul, most címkék vannak rajtunk is – „külföldről támogatott civil szervezet”, „Soros-támogatott” –, nemzetellenes, a bűnös fogalmakkal párosított, bizonyos területeken már kriminalizáló utalásokkal. Ez kihat a civilek megítélésére. 

– Civilként mégis szabadabban teheti a dolgát. 

– Nem véletlenül léptem ki az állami oktatási rendszerből, 1999- ben. De aki azt hiszi, hogy így könnyebb, azzal szívesen cserélek kicsit. Ha alapítványi fenntartású is az iskolánk, ránk is ugyanúgy vonatkozik minden, minket is ugyanúgy ellenőriznek, mint mást. Azért választottam ezt a pályát, mert szeretem a gyerekeket, és mindig is izgatott, hogyan lehet jobban hatni, pozitív változásokat előidézni. Az iskola nagyon hálás terep ehhez. Bár már azt is látom, hogy a felnőttekkel is igazi kihívás ezzel a szemlélettel dolgozni. 

– Elkötelezett híve a szegregáció felszámolásának, amiben az egyházi iskolák nem kívánnak részt venni. Most milyen küzdelmeket folytat?

– A szegregációt nem tudom elfogadni. Akkor is küzdöttem ellene, amikor még csak „spontán” szegregációról beszéltünk, mert ezen is lehetett volna változtatni, ha rendszerszintű beavatkozások történtek volna. Amikor szándékoltan történik, számomra teljesen érthetetlen. Az meg, hogy ezt az egyház generálja, pláne. Nem is értem, hogy nem feszíti szét az egyházat ez az ellentmondás, hogy kizárják a legszegényebb és legproblémásabb roma gyerekeket az iskoláikból (tisztelet a kevés kivételnek). Tényleg mindent megpróbáltam már, az Alapvető Jogok Biztosától Brüsszelig, sőt alkalmam volt Ferenc pápának is átadni személyesen egy levelet erről, de lassan belátom, alul maradok. A kormányzat és az egyház összefonódása ma együtt építi azt a világot, amelyikbe a generációs szegénységben élő gyerekek nem férnek bele. És hiába vannak az egyházon belül is olyanok, akik látják a helyzet tarthatatlanságát, mint Beer Miklós, Székely János, Hoffer József. Nem tudnak odahatni, hogy változzon valami. És ez nagyon elkeserítő. Az a stratégia, amelyikbe mi belekezdtünk, eleve húsz évre tervezett. A probléma generációk alatt nőtt ekkorává, és a megoldást is ebben az időintervallumban kellene mérni. Sajnos uniós projektekben folyik el a pénz anélkül, hogy bármi elérné a rászorulókat, és tartósan hatással lenne rájuk. Nem látni kormányokon átívelő programokat, állandó az újratervezés. No, és a korrupció. Mert az ezt a területet sem kerüli el. 

– Évtizedes tevékenykedése során mi volt a legszívbemarkolóbb élménye? 

– Nagyon sok emlékezetes élményem van. Talán a legszívesebben arra a toldi karácsonyra emlékszem, amit az asszonyközösség először szervezett meg, saját maga. Az első karácsony, amikor még nem igazán értettem semmit ebből az egészből, és azt hittem, ha ajándékokat viszek a gyerekeknek, az milyen szép és jó lesz, kudarcba, veszekedésbe torkollt. Akkor úgy éreztem, minden hiába, és el sem tudtam képzelni, merre induljak, mit tegyek, hogy változás legyen. Aztán öt év közösségfejlesztő munkája után az asszonyok megszervezték a karácsonyi ünnepséget. Nem tudtam semmiről. Amikor bementem a kultúrházba, amit gyönyörűen feldíszítettek, az asztalokon sütemény volt, a kis falu gyerekei – cigányok és nem cigányok is – mind hófehér ruhában álltak a színpadon, a kezükben gyertyákkal, és énekeltek, elsírtam magam. Ott, akkor végérvényesen megerősödött bennem, hogy jó úton vagyunk. Hogy értik, mit akarok. És az is, hogy együtt sikerülhet. 

– Honnan ez a mérhetetlen empátia és erő önben? 

– Sokan kérdezik, miért nem látszanak rajtam a kiégés jelei. Azt hiszem, azért, mert annyira szerteágazó a munkám, átfogja az élet minden területét, és mindig van benne olyan rész, ami sikert mutat. Ebből pedig mindig lehet erőt meríteni a többi terület nehézségeinek a leküzdésére. Az apró dolgokat is értékelni kell. Én hiszek az emberekben, a tisztességben, az emberi jóságban, és egymás tiszteletében is. Tudom, idealista vagyok. De én így érzem jól magam. Annyi negatív dolog van az életben. Kell, muszáj, hogy pozitívan gondolkodjunk benne.

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELE