Láthatatlan burokban

– Ősszel, szombatonként főműsoridőben minden ötödik tévénézőt A mi kis falunk című sorozat vonzotta a készülék elé, amelyben ön Bodri Gyurit, a playboy edzőt alakítja melírozott tarajjal és susogós melegítőben. A vidék családi hetilapjának újságírójaként különösen izgat az a kérdés, vajon miért kíváncsiak ilyen sokan manapság egy kis falu mindennapjaira?! 

– Az én elméletem szerint a humora miatt lett ilyen népszerű. Az RTL Klub már három évadot megélt sorozata Pajkaszeg mulatságos hétköznapjait mutatja be, eltúlzott, szinte karikaturisztikus alakokkal. Tévedés ne essék: szó sincs a vidéki élet kigúnyolásáról. Alapvető emberi hülyeségeket jelenítünk meg a groteszk és az irónia eszközeivel; nem sajnálkozunk, hanem kifigurázzuk magunkat és a nyomorunkat. Ha az emberek bántónak éreznék ezt a megközelítést, nem nézte volna mintegy egymillió ember. Sok rajongó még a forgatásokra is eljött „leskelődni”, és köszönőleveleket kaptam. Azt tapasztalom mindenhol, hogy az emberek nagyon ki vannak éhezve a felszabadító nevetésre. 

– És ön? 

– Ambivalens személyiség vagyok: bírok a képességgel, hogy röhögjek a dolgaimon, másrészt tele vagyok kétségbeeséssel, kétellyel. 

– Ezt most humornak szánta a Jászai-díjas, rendkívül foglalkoztatott színész? 

– Aki egyben egy kételkedő alkat. Ez nem rossz tulajdonság, hiszen állandó gondolkodásra késztet, aktívan és becsülettel foglalkozom a feladataimmal. 

– A kételynek esetleg van köze a kritikákhoz?

– Nincs, merthogy néhány éve nem olvasok kritikákat. Pontosan a Kossuthkifli című tévésorozat óta, amikor az interneten névtelenségbe burkolózó kommentelők vélt szakértelemmel és elképesztő durvasággal osztották az észt. Annyira bántottak a súlyos mondatok, a tiszteletlenség a rendező Rudolf Péter és a stáb munkája iránt, hogy elhatároztam, többé nem hagyom visszamenőleg megmérgezni azt a fantasztikus kalandot, amiben részem volt a próbák során vagy forgatáskor. Ha utánaszámolok: majdnem 40 éves koromra jutottam el odáig, hogy ne engedjek be minden – akár bíráló, akár dicsérő – észrevételt és megjegyzést. Ma már tudom, hogy a saját mércémen kívül kinek a véleményére adok. 

– Engedelmével visszakanyarodnék még a humorhoz, ugyanis az ön karrierjében a színházi komoly drámai szerepekkel párhuzamosan fut egy Dumaszínházhoz kötődő szál is. Hogy alakult így? 

– A színházzal és a humorral való ismerkedést Litkai Gergővel (a Dumaszínház vezetőjével, forgatókönyvíróval – a szerk.) kezdtem, együtt jártunk Földesssy Margit Színjáték Dráma Stúdiójába. Gergő első szárnypróbálgatásainak állandó szereplője voltam, aztán később az M1-en futó Munkaügyek és a Fapad című sorozatoknak, valamint egy, színészekkel feldobott dumaszínházas standup estnek is. Sőt azóta én is azt vallom, ami a DEKK ars poeticája: „A társadalmi problémák terén a humor eszközeit felhasználva új, sohasem látott megoldások születhetnek. Továbbá, hogy képesek vagyunk megújítani a színházművészet legvitatottabb műfaját, amelyet régen kabaréműsornak hívtak, ma pedig szkeccselőadásnak nevezünk. Produkcióinknak hála a világ hamarosan sokkal viccesebb hely lesz, míg végül elérjük végső célunkat, amikor is az újszülöttek nem felsírnak majd, hanem felnyerítenek.”

– Sikertelenül vadászom, merthogy pillanatok alatt elkapkodják a jegyeket az És a függöny felhördül című előadásukra, amelyben színészek vallanak magukról, egymásról. Említette már a leskelődő rajongókat, és íme, egy újabb példa arra, hogy a nézőkben mekkora a kulisszák mögé kukucskálás vágya! 

– Ebbéli vágyukat ezúton is kielégítjük, kollégáimmal (Stefanovics Angéla, Bánki Gergely, Ficzere Béla – a szerk.) szikár sallangokkal tárjuk a nézők elé sérülékeny kapcsolatunkat a civil világgal. Beteges kapcsolatainkat egymással. Furcsa viszonyunkat a megélhetéssel, az öregedéssel és az alkoholtartalmú készítményekkel. Fontos tudnivaló ehhez az előadáshoz, hogy sajnos a tao-törvény megváltozásának ez is áldozatul esett – mint annyi más előadás –, és utoljára november 28-án lesz látható, továbbá ebben a színészek úgy beszélnek, ahogy általában egymás közt szoktak: rondán, udvariaskodás nélkül. 

– Na de miért?! 

– A színészet egy szenvedélyes szakma. Akkor működik jól ez a hivatás, ha az alkotók nem udvariaskodnak egymással, hanem kerek perec megmondják a véleményüket.

– Közéleti, politikai kérdésekben, nyilvánosan is? 

– Ez az ország rendkívül megosztott és előítéletes, és ha az ember bármilyen ügyben állást foglal, rögtön besorolják valamelyik szekértáborba. Márpedig szerintem egy színésznél nagyon fontos a sterilitás. Ha hangot adnék a politikai tartalmú véleményemnek, attól kezdve biztosan megosztottságot generálna a személyem még a színpadon is – ezért ettől, amíg lehet, távol tartom magam. 

– Az ördög ügyvédjeként meg azt mondom, hogy az ismertség felelősséggel is jár: a hiteles személyek szavára odafigyelnek az emberek, képesek elgondolkodtatni és tettre késztetni másokat. 

– Ezzel most beletrafált, mert tényleg eljutottam a tűréshatáromig. Például a hajléktalanrendelet bevezetésével. Mert a büntetésük a leggroteszkebb dolog, ami történhet, ugyanis cselekedetet lehet büntetni, de élethelyzetet nem. A kormányzat ahelyett, hogy a szociális bérlakásokkal, lakhatási támogatással foglalkozna, meghoz egy ilyen rendeletet, és azt sugallja, hogy ezeknek az embereknek van döntési lehetősége. Pedig 30-40-en alszanak a szállókban egy helyen, nincs intim szféra, bogarak, élősködők vannak, és reggel 6-kor el kell hagyni a szállást. És vidéken még rosszabb a helyzet, van, ahol nincs állandó melegedő. Ahelyett, hogy a szolidaritást igyekeznének felébreszteni és az okokról beszélnének, kriminalizálják őket, ami sokkal költségesebb, mint a megelőzés. Ezenkívül, ha ezentúl a közterületen élőket elítélik, és nekik priuszuk lesz az erkölcsi bizonyítványban, az újrakezdés lehetősége is elszáll. November 27-én részt veszek a NIOK szervezésében az Adakozó kedd kampányban, amelynek célja, hogy legyen egy nap, amikor minden az adományozásról, a jótékony cselekedetekről és ezek ünnepléséről szól. Ezenkívül Gosztonyi Csabával igyekszünk egyenlő esélyeket teremteni a színészek munkavállalásában. Ezért egy hatékony színészadatbázison dolgozunk, hogy részrehajlásoktól, előítéletektől és földrajzi elhelyezkedéstől mentesen lehessen castingokra járni, hogy ne csak mindig ugyanabból a „színészalomból” merítsenek a filmkészítők. 

– Ezzel ugyebár konkurenciát teremt magának is… 

– Kétségtelen, hogy ezzel nagyobb lesz a verseny egy-egy szerepért, lehetőségért. Ám ha nagyobb a merítés, emelkedik a színvonal, és a tehetségesebb emberek jutnak lehetőséghez. Közös érdekünk, hogy a magyar film még színvonalasabb legyen. Ugyanakkor azt is látom, milyen hamar elértéktelenedik egy arc, egy személy, hogy milyen hullámhegyek és mélyrepülések vannak nálunk a tévés/filmes szakmában. Azt vallom: az arcom a munkaeszközöm, vigyáznom kell rá, hogy az értéke ne devalválódjon. 

– Hogyan tud vigyázni rá? 

– Nem szívesen veszek részt tévés vetélkedőkben és főzős műsorokban, nem akarok a csapból is folyni. Az öncélú magamutogatás nem érdekel. Nem szeretek civilben szerepelni, középpontban lenni. A színpadon, filmen viszont annál inkább vonz, hogy – akármilyen banálisan hangzik – egészen másvalaki legyek, mint aki valójában vagyok. Most például Tasnádi István készülő, Egy másik életben című tévéfilmjében egy magára hagyott, sosem szeretett fiú, aki ötvenéves korára egy kopaszodó lelki roncs – na, ezt a karaktert hivatott elrejteni épp a sapka rajtam. December elejétől játszszák a mozik Goda Krisztina filmjét, a BÚÉK-ot, amelyben pedig egy olyan pasit alakítok, aki habzsolja az életet, és képtelen erről leállni. Számomra biztonságot ad, ha más bőrébe bújhatok. Ilyenkor úgy érzem, egy láthatatlan burok megvéd a külvilágtól.