Átkozott a sarak királya

A 3,8 millió hadra kelt magyar katona közül csak minden második tért haza épségben. Nem csupán a csatákat kellett túlélniük, hanem a háború küzdelmes mindennapjait is. Amikor az „agyagembereknek” a fürdés jelentette a harctér legnagyobb élvezetét...

Látszólag a boldog békeidők hangulatában kezdődött 1914 nyara: az uralkodók, vezető politikusok és katonatisztek jórészt fürdőhelyeken pihentek-gyógyultak. Június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös is az Ilidzse fürdőhelyen lévő Bosna hotelből indult feleségével Szarajevóba, ahol a casus bellinek (háborús oknak) számító merénylet áldozatai lettek. A tragédia híre Ferenc Józsefet a császári nyaralóhelyen, Bad Ischlben, II. Vilmos német császárt kieli vitorlázáson, Moltke német vezérkari főnököt pedig karlsbadi fürdőkúrán érte.

A háború előestéjén a Monarchia mintegy 800, ebből Magyarországon 200 fürdővel rendelkezett. A  magyar fürdőket a háború előtt 1911-ben keresték fel a legtöbben: több mint 300 ezren. A hadsereg és a polgárság fürdőélete ezer szállal fonódott össze. A Rendeleti Közlöny 1913-ban összesen 114 fürdő- és gyógyintézetet jelölt meg, amelyekbe az osztrák–magyar hadsereg katonái és családtagjaik beutalót kaphattak; továbbá a Monarchia egyéb fürdőhelyein is kedvezményben részesültek.

Ám a háború kitörése „mindent vitt”. A fürdők, gyógyforrások egy része felvonulási, esetenként hadműveleti területre esett, ami megnehezítette működésüket – ezeket a változásokat szemlélteti briliánsan a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum Fürdőélet a Nagy Háborúban című időszaki kiállítása. Mégis, a látogatót a katonaélet mindennapjai vágják igazán mellbe, amikor a fegyveres harc sár, piszok, tetvek, poloskák elleni küzdelemmel párosult. A hadviselt író, Tersánszky Józsi Jenő szerint az átkozott galíciai sár volt a sarak királya. A frontkatonákról olykor hetekig nem került le a ruha, mosdatlanul „agyagemberekké” váltak. Elcsigázott testüket vastag koszréteg fedte, lerongyolódott ruhájukban százával fészkeltek a kiütéses tífuszt terjesztő tetvek.

Még a jó körülmények között szolgáló Zádor István hadifestő is a fürdést tartotta a harctér legnagyobb élvezetének. Merthogy a főzésre, ivásra és mosdásra szolgáló napi 3,5 liternyi vízadagnak sokszor a töredékét is csak nehezen tudták biztosítani a katonák számára. A hadvezetés gumilavórok és -kádak, fürdővonatok, tábori fürdők biztosításával igyekezett gondoskodni a tisztálkodásról és az egészségmegóvásról. A katonák felállítható tábori zuhanyfürdőben fürödhettek – szerencsés esetben 10-14 naponta! –, miközben a tábori gőzmosodában fehérneműjüket kimosták és ruhájukat az élősködőktől gőzzel fertőtlenítették.

Az I. világháborúban egy katona átlagosan 5-6 heti frontszolgálat után veszteségi listára került: meghalt, megsebesült vagy megbetegedett, fogságba került, eltűnt. A 3,8 millió hadra kelt magyar katona közül csak minden második tért vissza épségben, 743 ezer fő súlyos sérülést szenvedett.

A sebesült vagy beteg katonák első ízben a tábori kórházakban kaptak szakorvosi ellátást és ápolást. Már aki a szállítás borzalmait túlélve eljutott ide... A könnyű sérülteket, a rövid lefolyású betegségekben szenvedőket a hadműveleti területen, vasút- és hajóállomások mellett felállított tábori gyengélkedőkben gyógyították és sietve küldték vissza harcoló alakulataikhoz.

A sebesültek és betegek 70 százaléka került a hátországba speciális vonatokon, hajókon – ezek száma a háború alatt 53-ról 200-ra nőtt. Arra ügyeltek, hogy a harctéri fertőző betegségek ne jussanak át a hátországba, ezért az orosz harctérrel szemben 14 betegmegfigyelő állomást létesítettek, 14 ezer férőhellyel.

A rokkantak eleinte virágokkal és zászlókkal feldíszített vonatokon érkeztek haza, ünnepi fogadtatásban részesültek. Később maradt a könny és a visszailleszkedés nehéz feladata. A probléma megoldására 1915 tavaszán megalakult a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság, majd utódjaként a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal, végül átszervezve és hatáskörét bővítve 1917 tavaszán az Országos Hadigondozó Hivatal.

„Kevés házat, sok embert kell újra felépítenünk” – vélekedett a rokkantügyeket felügyelő gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatási államtitkár. A hivatalhoz a háború első évében 43 ezer béna, csonkított és idült betegségben szenvedő katona került. Többségük mozgásképtelen volt, ezért legelőször az utókezelő gyógyintézményekről gondoskodtak. Az idült betegségben szenvedők számára speciális szanatóriumokat, fürdőhelyeket, csonkított katonák részére művégtaggyárakat, a korábbi munkájukat folytatni nem tudók részére rokkantiskolákat, munkaközvetítő irodákat szerveztek.

Visszatérve a fürdőéletre: a polgári fürdőket, szanatóriumokat, üdülőtelepeket hadi érdek alá rendelték, ezeket rövid idő alatt sérült, beteg katonák áradata lepte el. A sérült és beteg katonák többségének utókezelését az Országos Hadigondozó Hivatal, a Magyar Vöröskereszt Egylet és a hadsereg egészségügyi igazgatása szervezte. Az első hivatalhoz tartozott többek között a budapesti Császár fürdő és Besztercebánya; a Vöröskereszt például Hévíz, a Margitszigeti fürdő és Tátraszéplak felett rendelkezett; míg Herkulesfürdő, Balatonfüred és Tátralomnic a hadsereg fennhatóságát élvezte. A legnagyobb kapacitású intézmény Pöstyén városában működött 3650 ággyal (vöröskeresztes irányítás mellett). A hadviselt, beteg, rokkant „vendégeket” csupán egyetlen dologért irigyelhették bajtársaik: a fürdés luxusáért.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI