Sportnapló

Az érthető emelkedett hangulatot tapasztalva azért elgondolkodom, miért kell nekünk piros betűs ünnep ahhoz, hogy tiszta szívből szeressük ezt az alapsportágat, amelyre valamennyi versenyágnak szüksége van? Ha a magyar sport régi sikereivel kell előhozakodnunk, természetesen a labdarúgók fénykorára emlékszünk a legszívesebben, pedig az atlétikában is versenyeztek világnagyságaink. A középtávfutó Iharos, Tábori, Rózsavölgyi korszakuk – az ötvenes évek – ünnepelt sztárjai voltak. Sajnos ritkán hangzik el a távolugró Földesi Ödön neve, a súlylökő Varjú Vilit sem túl gyakran idézzük fel az emlékezetünkben, de ne feledjük a „villám ikreket”, a méltán híres Zarándi, Varasdi, Csányi, Goldoványi összeállítású 4 × 100 méteres váltót, továbbá Németh Imrét, Csermák Józsefet, Zsivóczky Gyulát és a többi hírességet, akik „magyar számmá” tették a kalapácsvetést.

Nem akarom a múltat visszasírni, ám nekem hiányoznak az úttörő-olimpiák, amikor is kipirult arcú apróságok dobálták a kislabdát, futottak egymást megelőzve árkon-bokron át. Jó, tudom, akkoriban a hazafias nevelés szerves része volt a testedzés, hiszen „csak életerős fiatalok tudják megvédeni az országot a határainkon ólálkodó imperialistáktól”. Egy azonban biztos: a gyermekmozgalomban kedvelt foglalatosságnak számított az atlétika, s ha a jelenlegi versenyszellem társulna hozzá, ma is a sportág nagyhatalma lennénk. A középiskolások versenyei is nagyobb vonzerőt gyakoroltak a mostaninál. Ami pedig a közönséget illeti: a Népstadion zsúfolt nézőtere előtt a válogatott labdarúgó-mérkőzések félidei szünetébe sokszor belefért egy rangos futóverseny. Úgy tűnik, hogy az atlétika – mint nézhető és élvezhető esemény – nincs szakszerűen „eladva” minálunk. Ezért is villanyozott fel a hír, hogy vendégül láthatjuk az atlétavilágot – igaz, nem holnap, hanem öt év múlva. Addig pedig még arra is maradhat idő, hogy megtaláljuk a fedett pályás súlylökő-világbajnok Márton Anita utódját, aki versenyzőként már aligha lép a dobókörbe a hazai vébén, de azért a dobószámának rangját csak őrzi majd valaki…

Jó, hogy megkaptuk a rendezés jogát, s ha világbajnoki aranyakat nem is szerzünk tucatszám, az biztos, hogy a készülődés ügybuzgalma sok olyan embert is magával ragad, akit majd egyes versenyszámok nézőterén láthatunk szurkolni. Mert bizony, napjainkban nem csak a centikért és a másodpercekért kell megharcolni, hanem a közvélemény figyelméért is.

FORRÁS: NAPUR ARCHITECT