Újraforgatható múlt

Talán erős volna azt állítani, hogy bajban van a mai magyar filmgyártás, hiszen azt még Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára is elismerte a kormány közeli Magyar Időknek adott interjúban, hogy „a magyar filmek több száz nemzetközi díjat kaptak az elmúlt években”. És valóban, ha csak a csúcsokat nézzük: két éve Oscar-díjas lett Nemes Jeles László Saul fia című filmje, tavaly Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotása nyerte a legjobb filmnek járó Arany Medve díjat a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon; idén Szilágyi Zsófia Egy nap címe filmje elnyerte a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének kategóriadíját a 71. Cannes-i Filmfesztiválon (13. oldal); októberben Kovács István Ostrom című diplomafilmje Bronz Diák Oscar-díjat kapott az Amerikai Filmakadémiától (interjúnk a rendezővel lapunk október 5-én megjelent számában olvasható).

Amitől azonban most mégis zeng a kormány közeli sajtó, az egyrészről jogos észrevétel, másrészről a filmművészet káros értelmezése. Jogos, mert Magyarországon valóban kevés történelmi játékfilm készül, és káros, mert néhány esetben az alkotások torz félremagyarázása zajlik. A Pesti Srácok egyik, november 20-án megjelent cikkében például arról értekeznek, hogy a „Liza, a rókatündér aranyos meséje kimondatlanul a Magyarországról elvágyódást közvetíti a néző felé, azt, hogy itt nem jó; a Saul fia utalásszerűen leárulózza a zsidó származású Sault, azaz Pál apostolt, a korai kereszténység legnagyobb hatású hittérítőjét, a Mindenki anarchiát hirdet egy olyan világot jónak beállítva, ahol annak is van joga a zsűri előtt énekelni, akinek nincs meg hozzá a tehetsége”, a készülő Hunyadi-film kapcsán pedig egyenes történelemhamisítást kiáltanak. A vélemények ilyen szintű közvetítésében nagyon nincs esély arra, hogy bárki érdemi ellenkritikai észrevételének adjon hangsúlyt, de aki például a Liza, a rókatündér című filmben az elvágyódást látja, a Saul fiában pedig csak az árulózást, annak minimum azt a tanácsot lehet adni, hogy a moziban sem érdemes a vászonnak háttal ülni. Az értelmetlen értelmezésekből születő és kirobbanó vita ugyanis nagyon is alkalmas arra, hogy torz irányba vigye a közgondolkodást. És nem azért, mert a Saul fia amúgy Oscar-díjat kapott, a Liza, a rókatündér (rendező: Ujj Mészáros Károly) pedig mintegy 25 nemzetközi díjat nyert el, a Mindenki (rendező: Deák Kristóf) pedig szintén Oscar-díjas alkotás (2017), vagyis nemzetközileg is elismert alkotások, hanem mert felesleges indulatokat gerjeszteni a művészetről és annak értelmezéséről csak azért, mert valakinek ez éppen jó vagy hasznos.

Mint ahogyan felesleges történelemhamisítást kiáltani akkor, amikor talán nincs is szó olyanról. Legfeljebb rossz forgatókönyvről. Ennél a pontnál azonban érdemes elidőzni egy kicsit. Az ugyanis nagyon is feltűnő, ha idő előtt nyilvánosságra kerül egy film forgatókönyve – ahogyan történt a készülő Hunyadi-film esetében is. Az ugyanis jobb esetben titok. Csak egy ideillő példa: amikor Hollywoodban forgatták a Bosszúállók: Végtelen háború című filmjét (2018), a színészek nemhogy csak forgatási jelenetenként kapták kézhez a forgatókönyvet, de sokszor az is tele volt olyan párbeszédekkel, amelyeket soha le nem forgattak. Pusztán a történet védelmében. Ha ugyanis idő előtt kiderül, miről szól egy film, az azzal a kockázattal jár, hogy kevesebben váltanak rá jegyet. Na már most, a rekord költségvetésű, mintegy hétmilliárd forintból készülő Hunyadi-film forgatókönyve, amely lényegében az 1456-os nándorfehérvári diadalról szól, mégis közbeszéd tárgya lett a sajtóban, a blogok és közösségi hálók világában. Példa nem nagyon volt erre az utóbbi időkben, így nem lehet nem arra gondolni, hogy netán szándékos szivárogtatásról van szó – ami kellemetlen a stábnak, a pénzadományozó Magyar Nemzeti Filmalapnak és a közönségnek is. A kérdés, persze, jogos, hogy egy ekkora költségvetésű filmnél miért a filmalap forgatókönyv-fejlesztési igazgatója jegyzi a forgatókönyvet, de az már érthetetlen, hogyan jut el valaki odáig, hogy zsigerből számon kérje az alkotók és döntnökök világ- és társadalomnézetét vagy azt, milyen családba született, hol dolgozott. Egy alkotást ugyanis csakis önmagában lehet megítélni, olyan szempontból aligha, hogy az alkotó jobb- vagy balkezes – kivéve, persze, ha valakik csakis ennek alapján akarnak megítélni bárkit, de ez meg inkább áll közelebb az elfogultsághoz és a manapság egyre divatosabbá váló karaktergyilkoláshoz, mint szakmai alapokra helyezett kritikai elemzéshez.

Ami azonban tény: a magyar filmgyártás nagy adóssága a nemzet történelmének feldolgozása. Miközben a magyarok századai tele vannak érdekesebbnél érdekesebb sorsokkal. Elegendő arra gondolni, hogy mennyi történet születhetne az Árpád-ház királyaink korából. Hihetetlenül érdekes sors a sokáig csak árulónak kikiáltott Görgey Artúré; a távollétében halálraítélt, majd jelképesen felakasztott Andrássy Gyuláé, aki később Magyarország harmadik miniszterelnöke lett; vagy a meggyilkolt kormányfőé, Tisza Istváné; netán a nemzetféltő, kemény hangú Ady Endréé. És még sorolhatnánk. E tekintetben még az átkosnak nevezett Kádár-korszak is haladónak bizonyult, mert tévéfilmjeiben, sorozataiban legalább elővette a magyar irodalmi műveket – és nagy sikerrel vitte vászonra, tévéfilmre. Elegendő felidézni a Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Szabó Magda, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső műveiből készült alkotásokat. Az Egri csillagokat (rendező: Várkonyi Zoltán) ráadásul mindmáig az egyik legnézettebb magyar filmnek tartják (a Múltkor 2013-as adatai szerint az évek alatt összesen 18 millióan vettek rá jegyet, más források azonban csupán ennek felét, kilencmilliót említenek), felújított változatát viszont éppen idén ősszel tűzték ismét műsorra a magyar mozik.

A magyar filmművészet másik nagy adóssága a XX. század ábrázolása, különösen az első világháború korszakának, valamint a háború következményeinek bemutatása. Ebben igazából csak az állam és a filmipar, valamint a filmművészet közösen együttműködve lenne képes maradandót alkotni. Ahogyan teszik ezt például Angliában, a mindenkori kormánytól független közszolgálati média, a BBC közvetítésével. Ebben az együttműködésben azonban fontos szempont az, hogy az állam csupán közvetítő, nem pedig irányító szerepet vállal. Hiszen egy nemzet filmgyártása nem attól lesz nemzeti, hogy az állam kijelöli, miről és milyen hangsúllyal, végkicsengéssel, netán tanulsággal készüljön egy film (erre ugyan a fasiszta, náci vagy szovjet típusú diktatúrák számos példát mutattak a történelem során), hanem attól, hogy egy nemzet valóban sorsfordító, elgondolkozásra, elemzésre alkalmas történeteiből, emberi sorsaiból írnak forgatókönyvet, amit aztán a filmművészek a maguk eszközeivel és tehetségével megmutatnak nekünk. Mi, nézők pedig eldönthetjük, tetszett-e a film mint alkotás. Még akkor is, ha a történetírás menetét ismerve tudható, hogy a múlt mindig is olyan lesz, amilyenné formálják. De minél inkább formálni akarják, annál kevésbé hasonlít ahhoz, amilyen amúgy valójában volt.

FORRÁS: PANNONIA ENTERTAINMENT, A COMPANY HUNGARY