Égi bicikli

Attila negyvenes éveinek első felében jár. Sokféle dologba beletanult, volt már gépszerelő-karbantartó, mentőszakápoló; nem mellesleg ipari alpinista, és még a vámügyintézéshez is ért. Vagyis nem csak első ránézésre tűnik földön járónak, azaz olyannak, aki pontosan tudja, mit csinált tegnap, és mi vár rá holnap, de ahogyan arról kezd mesélni, hogy a világ milyen odafent és odafentről, egyre inkább szertefoszlik a kép, amelyet az emberiség az elmúlt évezredek során kialakított magáról: talán nem is a földön járva kellene élnünk, hanem repülve az égen. Siklani kéne, akár a madár, amelyik szárnyát kifeszítve megpihen egy felszálló áramlaton. Földi halandónak annál több vágya nincs, és nem is lehet, hogy minél több időt töltsön a levegőben. Magasan, messzire a lenti sártól, szemben a tűző napsütéssel, háttal a fújó szélnek, boldogsággal teli tüdővel. A szabadság érzése ugyanis ilyenkor leginkább ahhoz az állapothoz hasonlítható, amelyet az ember csak akkor ismer fel, ha már maga mögött – egy siklóernyős esetében, mondjuk, inkább maga alatt – hagyott minden kötöttséget. Hiszen ha a gravitáció úgyis mindig és mindent a föld felé húz, miért ne játszhatnánk az ellene ható erőkkel? Pillekönnyen, szívvel, lélekkel.

Így már érthető, hogy Attila miért mondja folyton azt, a siklóernyős sosem ugrik, hanem startol; és nem is zuhan, hanem siklik. Ez ráadásul nem pusztán sport, kikapcsolódás, hanem leginkább életforma.

Attila még kamasz volt, amikor Visegrádon meglátott két siklóernyőst. Egyikük elrugaszkodott a hegyoldalról, siklott a völgytalp felé, majd idővel, ahogyan az országút is elkanyarodik, elfordult a hegyláb mögé. Ennyi hát. Attila figyelte az ernyőst: néhány perc siklás, és véget ér az utazás. Ám néhány gondolattal később a siklóernyős feltűnt Attila felett. Kissé oldalról bukkant elő, magasan az égen, és ahogyan a kamasz fiú követte a légies mozgást, megszületett benne az elhatározás. Álmai többé nem a földhöz tapasztották. A felhők közé vágyott. Hazatérve a fővárosba, ahol a panelrengeteg tömbjei is az ég felé törtek, végigtárcsázott jó néhány ejtőernyősklubot. Szerencséje volt, mert sehol nem mondták azt, hogy persze, menjen hozzájuk bátran. Mert akkor lehetett volna mondjuk bázisugró, égből pottyant sportoló. Attila már akkor hitte, hogy annak is megvan a szépsége, ha valakit egy gép felvisz a magasba, majd onnan a mélybe veti magát, és a kibomló ernyővel ereszkedik a földre, de ő már akkor is repülni vágyott. Ahogyan a madarak úsznak az égen. Az azért más dolog. Felhagyott hát az ejtőernyősklubok hívogatásával, majd miután az egyik baráti társaságban elmesélte, hogy szabad óráiban mi után kutat olyan nagy erővel, akadt valaki, aki ismert valakit, akit tudta, kik és hol űzik ezt a furcsa sportot. Attila újból tárcsázott, és amikor kiderült, hogy végre jó helyre, azonnal menni akart. S bár mondták neki, hogy előbb a tanfolyamot kell elvégeznie, onnantól kezdve minden hétvégéje megtelt utazással, tanulással – idővel pedig repüléssel.

Valahogyan így kezdődött minden, 1998 óta pedig már ő oktat és tanít másokat siklóernyőzésre. Ő magyarázza el, hogy nagyon is érthető, ha valaki az égbe vágyik, de ahhoz, hogy a siklást élvezze is, nem árt tisztában lenni néhány fogalommal. Ilyenkor kerül elő a súlyerő, a támadáspont, a relatív megfújás vagy a felhajtó erő magyarázata, majd az elmélet elsajátítása mellett indulhat a gyakorlat. Vagyis nem árt tudni, hogyha valaki siklóernyősnek áll, annak kicsit bele kell kóstolnia a fizikába, a légkörfizikába, meteorológiába, éghajlattanba, geomorfológiába, az emberi test fiziológiájába. Illik érteni a légi közlekedés szabályaihoz, és tisztában kell lenni azzal is, hogy a talajtól nem olyan bonyolult elrugaszkodni, ám a kihívás abban rejlik, hogyan maradjon valaki odafent, akár órákon át a levegőben, majd hogyan térjen onnan vissza, lehetőleg abban a formában, ahogyan induláskor nekifutott.

Magyarországon számos olyan magaslati pont található, ahonnan a siklóernyősök startolhatnak, de az ország – bár talajszinten botorkálva nem tűnik kicsinek – odafentről nem is olyan széles, se nem hosszú, mint amilyen távolságot egy siklóernyős képes a levegőben tölteni. Ennek magyarázatához Attila ismét a fizikát hívja segítségül: egy siklóernyős egy méter süllyedéssel mintegy tíz métert halad, vagyis ha valaki 500 méter magasról indul, 5 kilométert simán előrejuthat. Az, hogy ő már 187,24 kilométert is megtett (a magyar rekord amúgy 287), annak oka van, és itt jön a képbe az elmélet és a tapasztalat találkozása. Mert a gyakorlott siklóernyős alatt szó szerint térkép a táj, és ha valaki szeretne előrébb és előrébb jutni, vagyis minél távolabb az indulási ponttól, annak azt kell figyelnie, hogy hol találhat szaknyelven szólva triggerre, vagyis olyan pontra, például egy erdősáv és a mező találkozására, ahol a meleg levegő összegyűlik (termik), megül a talajon, és képes onnan felemelkedni. Merthogy az embernek, aki egy mindössze 20 vagy 30 négyzetméternyi, levegővel megtelt ernyővel siklik hegyek és vizek fölött, szüksége van felszálló levegőre. Az erőre, amelyik megemeli és továbblendíti, különben véget ér az utazás, és jöhet a landolás. Odafent a magasban azonban nem mutatják közlekedési táblák, hogy a felszínen hol vannak azok a pontok, ahol összegyűlik a meleg levegő, majd megindul a magasba, vagyis ezekre a siklóernyősnek kell rátalálnia. Azzal azonban érdemes tisztában lenni, hogy egy ilyen felszálló áramlat egy siklóernyőst képes több kilométer magasba felemelni. Attila feljutott így már 4200 méter magasra is. Igaz, Svájcban, mert itthon, az uniós törvényeknek megfelelően csupán 2900 méter az engedélyezett. Nagy magasságban már csak oxigénpalackkal érdemes repülni, és az sem árt, ha megfelelő overall véd a hidegtől, de ezek azért extrém esetek.

Ha már szóba került a repülési távolság: a magyar siklóernyősök képesek 300 kilométernél is hosszabb távra eljutni a levegőben, ám Magyarország hiába az Európai Unió tagja: míg autóval simán átléphetjük a határt, mondjuk Ausztria vagy Szlovénia felé, egy siklóernyős előtt az országhatár szó szerint határt jelent. Azt a levegőből senki nem lépheti át engedély nélkül. Miközben a siklóernyőzésben egyvalami szinte biztosan egyszerre tudható és kiszámíthatatlan: az, hogy az ember hol ér földet. A landolási terület persze előre is megtervezhető, de ha a siklóernyőst elragadják a kedvező áramlatok, nem beszélve a pilóta lelkében születő boldogságról, amely a levegőben marasztalja, még az is lehet, a siklóernyős hiába mondta otthon reggel, induláskor, hogy drágám, ebédre itthon leszek, vacsora lehet a délre sütött rántott húsból. Mert nem elegendő földet érni, onnan valahogyan haza is kell jutni. Szerencsére a siklóernyő nem nehéz, hátizsáknyi méretre összehajtva 15-20 kiló, így a siklóernyős mosolya, miután átrepült számos megyehatáron, vonatra vagy buszra szállva leginkább egy boldog turistáéhoz hasonlatos.

Mert akit csak egyszer megemeltek már az áramlatok, az tudja, hogy odafent az idő fogalma leginkább a szél sebességére, a levegő hőmérsékletére korlátozódik. Az időtlen utakon pedig az emberrel akár csodák is történhetnek. Attila egyszer a Villányi-hegységből, a Szársomlyóról startolt, siklott a Balaton irányába.

Egy idő után azt vette észre, hogy egy rétisas szegődött mellé. Tekintetük gyakran találkozott, és így repültek, együtt, szűk órán át. Attila hangja még ma is elcsuklik, ahogyan a találkozásról mesél. Merthogy az ember leginkább az ilyen pillanatokban ébred rá arra, milyen fontos összekapcsolódások hatják át az életet ezen a bolygón. Egy idő után hol a sas, hol pedig Attila kereste a termiket, egymást felváltva vezették az úton, amikor pedig a sas levált, Attila úgy érezte, hogy egy baráttól búcsúzott.

Ezek után mondhatná azt valaki, hogy nem vágyik újból a magasba, s hogy odafent csak a csend fogadja az utazót? Egy siklóernyős ezért sem várja úgy a telet, mint általában mások. Télen, amikor már a talajszinten is fagypont alá zuhan a hőmérséklet, a siklóernyősökön eluralkodik a türelmetlenség. Mert el lehet utazni melegebb éghajlatra, oda, ahol egész évben finomak a felszálló levegőáramlatok, de ez nem mindenkinek adatik meg. A tél viszont jó lehet arra, hogy elvégezzék a szükséges karbantartási munkálatokat. Ellenőrizni lehet a zsinórokat, az ernyők állapotát, a ruházatot, és mindemellett számos új, elméleti ismeretre lehet szert tenni. Ahogyan elő lehet készíteni azokat a speciális beülőket is, amelyekkel akár a mozgásukban korlátozottakat, és azokat is el lehet vinni egy-egy repülésre, akik egyéb fogyatékosságuk miatt erre önállóan nem volnának képesek. Mert Attila – Nagy Balázs barátjával és a 18 évesen kerekes székbe kényszerült Deák Gáborral összedolgozva – azoknak is megmutatja, milyen a boldogság, akik már lemondtak arról, hogy megtapasztalják azt – vagy akik betegségből fakadóan egyszer az életben még átéreznék –, micsoda élmény eggyé válni az univerzummal. Odafent a magasban, ahol az ember azért leginkább csak önmagával találkozik, a gondolataival. Az ebből születő boldogság pedig, legyen az bármilyen rövidre vagy hosszúra szabott is, örökre meghatározza az eljövendőt. Érkezzen az kitárt karral vagy elhaló öleléssel.

Attila amúgy sosem gondolkozik azon, hogy mi az, ami hajtja vagy vezeti az úton. Ahogyan mondja, valamiben, persze, hinni kell, de eddig őt még mindig csak az vitte előre, ha önmagában hitt. Ő sosem tesz mást, csak felszáll az égi biciklire, ahogyan a siklóernyőt hívja, és arra megy, amerre a sorsa viszi.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI, FOTÓK: HOLLÓ ATTILA ARCHÍVUMA