Roli kocsmája

– Olyan ez már, mint egy szappanopera, nem gondolja?

Az asszony arcán csalódottság. Mert, ugyebár, aki betér egy boltba, az leginkább azért teszi, mert venni akar valamit. Az pedig neki jó. És erre mit teszünk mi? Ahelyett, hogy kosarat ragadva szépen megtöltenénk azt, elkezdünk kérdezősködni a szomszédos kocsma iránt, amit ráadásul az épület gazdája éppen most akart megszüntetni, de lehet, hogy mégsem sikerül neki, és éppen az olyasfélék miatt, mint mi… Megértem, hogy nem szeret bennünket. Pedig a barátságtalan januári mínuszokban toporogva udvariasan kivárjuk, amíg az áruszállító autók kirámolják az ide szánt cuccot, és csak azt követően kezdjük őt zaklatni kérdéseinkkel. Addig meg rácsodálkozunk a kis falu szépségszalonjainak fellelhetőségével kapcsolatos eligazító táblákra, és megállapítjuk, hogy a település nincs híján a vasfüggöny mibenlétét bemutató múzeumnak sem.

Felsőcsatáron járunk, Vas megye túlsó szélén, az osztrák határhoz ragasztott 500 lelkes faluban. A település az év elején híresedett el: lakói élőláncot helyeztek kilátásba kocsmájuk megvédése érdekében.

– De az emberek szeretik a szappanoperákat… – igyekszem enyhíteni az asszonyban felgyülemlett feszültséget, talán némi sikerrel, mert meglepetésében elmosolyodik.

– Lehet, de akkor a kocsmában érdeklődjenek.

Tennénk mi azt, az azonban szigorúan csak délután nyit, éppen az idő tájt, amikor a bolt zár.

– Vagy Szombathelyen a Coop központjához forduljanak. Egyébként tényleg nem értem – teszi még hozzá –, mi ebben az olyan nagy dolog. Felújítják az épületet, addig a bolt is zárva lesz, mégsem az iránt érdeklődnek.

Mondataiban finom gondolatterelést érzek, hiszen másról van szó: Facebook-csoport alakult, nagyvonalúan „100 000-en a felsőcsatári Kocsmáért” néven, az ilyesmire pedig felkapja fejét a sajtómunkás, ennek indokoltságát bizonyára ő is belátja…

Éppen szóba hozza az áruk helyigényes elkülönítésének szigorú szabályait, amire most nincs lehetőségük – az csak később derül ki, miért a szakmai fejtágító –, amikor szemembe ötlik a pult mögötti felirat: Nemzeti Dohánybolt. Miközben a bolton nincs a jellegzetes kör alakú cégér, az átlátszó ablakon pedig simán bekukucskálhat a gyanútlan fiatal! Nahát!

– Ez így teljesen szabályos, engedélyünk van rá – hallgatom a megnyugtató eligazítást. – Csak akkor szolgálunk ki dohányárut – vesz elő az illusztráció kedvéért egy doboz cigarettát a pult alól –, ha tizennyolc éven aluli nem tartózkodik a boltban.

– És ha éppen bejön? – kérdezem, csak hogy érzékelje érdeklődésemet.

– Akkor gyorsan egy papírzacskóba dugjuk – mutatja a műveletet.

A kocsma nyitásáig, de még a Kratochvill Attila polgármesterrel megbeszélt találkozásunkig is bőven van időnk, hogy megismerkedjünk Felsőcsatárral. Élő embert ugyan nem látunk az utcán ilyenkor, hétköznap délelőtt, ám többféle opció közül is választhatunk. Mivel a szépségszalonok igénybevételének nem érezzük háríthatatlan szükségét, nekivágunk a szőlőhegynek, hogy megtekintsük a Vasfüggöny Múzeumot.

– Nyertem – jelentem ki fotós kollégámnak, amikor kiérünk a helyszínre. A bejáratnál ugyanis a világháló információját cáfolva olvasható a táblán: Zárva. Bevallom, az ellenkezőjén csodálkoznék, viszont felhívom a bejáratnál olvasható telefonszámon a szombathelyi Goják Sándort, a múzeum fenntartóját. Csalódottságomat akarom kifejezni, ám olyan örömmel veszi érdeklődésemet, hogy nem visz rá a lélek. Azonnal elújságolja, hogy a több évtizede létesített múzeum tárgyait el akarja adni, már írt is levelet a magyar államnak, amely azonban némi kételyt érzékel a tárgyak eredetiségét illetően. Áll elébe, ám ha kérheti, lehetőleg személyes tapasztalatokkal rendelkező szakértőt küldjenek ki, ne valami újdondászt, aki még talán nem is élt, amikor a vasfüggöny állt. Ha pedig nem akarják megvenni, semmi baj, adjanak róla papírt, a berlini Stasi-múzeum már érdeklődik a kollekció iránt.

Érdeklődésnek mi sem vagyunk híján, különösen, hogy az utcáról is jól látható a dombra épült őrtorony. A kerítés mellett felkapaszkodunk az építményhez, s közben megszemléljük a rekonstruált kettős drótkerítést, közte az aknáknak fenntartott terepet. S hogy a múzeum halad a korral, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a közelmúltban a déli határra épült kerítés néhány méteres darabja is itt feszít.

– Ez a múzeum nemigen növeli a kocsma látogatottságát – egyezünk meg Kratochvill Attila polgármesterrel a községházán Felsőcsatár egyetlen nevezetességének kimaxolását követően. A faluvezető edzőruhában fogad minket, de ez esetében egyáltalán nem az udvariatlanság jele, ugyanis főállásban a helyi horvát általános iskolában tornatanár. Két órája között részben az ebédidejét áldozza ránk.

– A kocsmáros november végén levelet kapott a Cooptól, hogy a január 31-én lejáró szerződését nem hosszabbítja meg. Megteheti, ugyanis az épület az övé. Ezt mondta el a kocsmáros a vendégeinek, akik létrehozták a Facebook-csoportot a tiltakozás szervezésére, de azóta már törölték is – teszi hozzá egy gyors lélegzettel.

Nem kétlem, ám ami egyszer a világhálóra felkerül… Elég beütnöm a keresőbe a csoport nevét, máris megjelenik a felhívás: „A Felsőcsatári Italboltot 1992 óta ugyanaz a személy üzemelteti. Rengeteg környékbeli, illetve nem környékbeli fiatalnak is emlékei kötődnek a kocsmánkhoz. Mindenki Rolija csak egy levélben való értesítést kapott arról, hogy január 1-től a szomszéd bolt bővítésre kerül, így többé a helyi italboltra nincs szükség. MI MÁSKÉPP GONDOLJUK!!! Több generáción keresztül mindig a felsőcsatári kocsma volt a helyi emberek közösségi tere. Bizonyítsuk be, hogy ha összefogunk, akkor sikerülhet megtartani a Kocsmát! Ne hagyjuk, hogy elvegyék tőlünk! Bízunk benne, hogy sokan kiállnak a felsőcsatári kocsma ügye mellett és csatlakoznak ehhez a mozgalomhoz. Köszönjük.”

Az eseményt 2018. december 30-ra hirdették meg, ám az elmaradt. Szeretném személyesen is megismerni a kezdeményezőt, de az amúgy készségesen nyilatkozó polgármester nem árulja el a nevét.

– Én egy árkon kívüli gyepmester vagyok – közli egy vélhetően helyi mondással, hogy a történet közvetlenül nem érinti –, de mivel a felsőcsatáriak ragaszkodnak a kocsmájukhoz, kötelességem, hogy közvetítsek a Coop és a kocsmáros között.

A Coop részéről Kiss Zoltán helyi vezérigazgató és Teleki László a két ügygazda. Az ígéret szerint január első felében a polgármester jelenlétében leülnek a kocsmárossal, és megkeresik a megoldást, attól majd elmúlik a felsőcsatáriak idegessége, amit a bezárás ötlete váltott ki.

– Arról van elképzelése, hogy miért akarja bővíteni a Coop a boltját? Akkora a forgalom? – kérdezem a polgármestert.

– Úgy tudom, volt egy Nébih- vizsgálat, és bizonyos árukat el kell különíteni egymástól, erre pedig nincs helyük. Számukra kézenfekvő a megoldás: akkor a kocsma helyiségét is az üzlethez csapják, úgyis az övék az egész épület. Csak hát a felsőcsatáriak ragaszkodnak a kocsmájukhoz.

Ideje, hogy kijöjjek az alapkérdéssel:

– És mitől annyira népszerű ez a kocsma?

Annál is inkább, mivel ez a műfaj vidékszerte leáldozóban, három év alatt megfeleződött a számuk: hatezerből háromezren lehúzták a rolót. A dohányzási tilalom, no, és a félkarú rablók kitiltása sok kocsmát kényszerített kapitulációra. A falvak népe egyébként is rohamosan csökken, egyre kevesebb település italozó társasága tart el egy kocsmát. És akkor itt van Felsőcsatár! Az persze rejtély marad, hogy az országos demonstrációk híre hatással volt-e a felsőcsatáriakra, de akárhogy is: csak kell tudnia valamit ennek a műintézménynek, amennyiben a hívei akár élőláncot is hajlandók lettek volna szervezni érte – ha nem kap időben észbe a szombathelyi Coop vezetése, és nem ajánl tárgyalást.

– Alighanem a kocsmáros lehet a titka, akihez a felsőcsatáriak és a környékbeliek egy részét baráti szálak fűznek – véli a legfőbb okot a polgármester. – Ő egy egyszemélyes intézmény a faluban. Naponta jár ki Szombathelyről, rendkívül segítőkész, kezdve attól, hogy vasárnap kihozza az újságokat a városból. Így aztán a mise után ide vezet az út, ebédig itt folyik a diskurzus a világ dolgairól. De ide gyűlnek esténként is, kártyacsaták folynak, szóval jól érzik itt magukat az emberek.

– És napközben?

– Napközben alig talál valakit a faluban, nem véletlen, hogy délelőtt nem is nyit ki. Egyetlen munkanélkülink van, egyébként mindenki dolgozik. Nem helyben, persze, mert itt alig van munkahely.

Az asszonyok a közeli Vaskeresztesre járnak a cumigyárba, a férfiak pedig át Ausztriába. Felsőcsatár egyébként azon ritka falvak egyike, ahol növekszik a lakosság lélekszáma. Kiköltöznek Szombathelyről, és jönnek Kelet-Magyarországról is. Felsőcsatár kitűnő ugródeszka a határon túli munkavállaláshoz: ha meghirdetnek egy eladó házat átlagosan 6-7-8 millió forintért, egy hónapon belül új gazdára lel.

– Akkor tehát itt élvezet polgármesternek lenni – summázom a hallottakat.

– Azért az nem biztos, hogy ősszel még egyszer indulok – lep meg bejelentésével Kratochvill Attila. – A falu az átlagnál összetartóbb, hagyományait is jobban őrzi, van horvát néptánccsoportunk, énekkarunk, klub időseknek, fiataloknak, de azért nálunk is lazul az összetartozás érzése. Mondok egy példát: 2006-ban választottak meg először, két évre rá meghirdettem a temető rendbetételét, több mint harmincan jelentkeztek. Öt évre rá már csak heten.

– Már csak egyet áruljon el még nekem – kérem a polgármestert, mielőtt az ebédjére engedném –, hogyan lehetséges, hogy egy ekkora falu ennyi szépségszalont eltart?

– Sehogy! Azok már bezártak régen, csak az eligazító táblákat nem szedték le.

A kocsma azonban élő valóság! Bár még van fél óra a délután kettőkor esedékes nyitásig, a kilincs enged, bent pedig egy középkorú férfi – bejárat melletti kötelező felirat szerint Stummer Roland – a kövezetet mossa.

– Jöjjenek csak! – tessékel beljebb, azonban közvetlensége a fényképezőgépet meglátva véget is ér. Nem tudok másra gondolni, mint hogy mindenki Rolija taktikázik: miután a közösségi oldalon szervezett nyilvánosság által kilátásba helyezett demonstráció egy asztalhoz ülteti vele a Coopot, a nyomtatott és egyéb média által biztosított nyilvánosságtól már eltekintene. Talán azért, hogy ne rontsa tárgyalási pozícióját.

Szempontjait megértem, de ha már erre járunk, fogyasztunk a zavarba ejtően olcsó kínálatából: egy dupla – és a kollégám szerint nem is rossz minőségű – fekete mindössze 280 forint. A kocsmáros a cserépkályhába gyömöszöli a felesleges göngyöleget, s miközben a teámat szürcsölgetve szemlélem a zenegépet, a dartsot és valamennyi autóversenyzős képet a falon, Roland tartózkodását oldandó, mesélni kezdek a környéken írt riportjaimról, kezdve a lignitbánya nyitásának meghiúsításától a schengeni határnyitási buliig.

– És azt tudja, miért döntöttek úgy a felsőcsatáriak száz éve, hogy inkább Magyarországhoz szeretnének kerülni, nem pedig Ausztriához? – nyílik meg végképp, amikor már a környék történelménél tartunk.

– Nem tudom.

– Mert a pap, a tanító meg a kocsmáros erre beszélte rá őket.

Elismerő bólintásom tovább oldja Roland tartózkodását, s bár a jelen helyzet taglalásáról továbbra sem lehet szó, annyit azért elárul, hogy két évig a bátyja nevén vitték a kocsmát, és csak utána, amikor nagykorú lett, akkor vette át végleg. De ennek is 26 éve már.

– És köszönöm a Coopnak, hogy eddig is bérbe adta a kocsmát – enged el bennünket.

Ez szép volt, mindenki Rolija! Kívánunk legalább még 26 évet!

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI