Középkék a magyaroknak

„Nem volt könnyű mesterre találni annak ellenére, hogy abban az időben jóval többen űzték a mesterséget. Bejártunk számos műhelyt, mire Bólyban, a szomszéd faluban befogadott egy gyermektelen kékfestő, aki a családjában nem tudta továbbadni a tudását, és nem gondolt arra, hogy én konkurenciát jelentek majd számára. Nem sokat remélt Auth Rezső attól a 13 éves vékonyka legénytől, aki akkor voltam, azt gondolta, hogy még egy teli vödröt sem tudok felemelni – emlékezett vissza az 1920-ban született Sárdi János kékfestőmester (nagynyárádi műhely) a kezdetekre. – Ne gondolja senki, hogy az első pillanattól fogva a szakma rejtelmeibe engedett a mester. Az udvart kellett rendben tartanom, a lovakat kefélni, sepregetni, a mester asszony szavára is figyelni, hogy mikor szaladjak boltba, a legkevesebbet a szakmával foglalkozhattam. A szecskavágó el is vágta az egyik ujjamat, amiért még két nagy pofont kaptam a mestertől, mert emiatt nem tudtam dolgozni a műhelyben. Inasiskola kedden és pénteken volt, ahová mindig késve engedett el a mester, s az iskolában kaptam ezért.”

A kelmefestő üzemeket nagy vízigényük miatt folyóvíz mellé telepítették. De még egy kisebb kékfestő műhely létesítéséhez is jelentős tőkebefektetésre volt szükség, úgyhogy érthető, hogy a mesterség általában apáról fiúra öröklődött. Miként a Kluge család esetében: a szászországi Sorauból bevándorolt Carl Friedrich Kluge 1783-ban alapította a magyarországi cégüket Sárvárott, majd három év múlva áttelepült Pápára. A város központjában, a Tapolcapatak partján lévő műhelyt hét generáción át működtették, szó szerint folyamatos termelésnövekedéssel. 1905-ben 20 munkás és 25 árusító, vásározó, csomagoló leány és asszony állt a gyár alkalmazásában, 1909-ben pedig a 12 lóerős gőzgépet 23 lóerősre cserélték. A kisgyár termelésének és felszereltségének csúcsát jelentette 1912- ben, Kossuth Ferenc iparpártoló mozgalmának eredményeképpen, az állami gépsegélyakció keretében kapott új, mechanikus meghajtású, kétszín-nyomásra is alkalmas Perrotine-gép, amely a gépi mintázásra szolgált. A gép térítés nélkül a cég tulajdonába került, azzal a feltétellel, hogy tíz éven át folyamatosan üzemben tartják.

Aztán az I. világháború és a színes kartonnyomás megjelenése miatt a kékfestés hanyatlani kezdett. A visszaesést az 1930-as évek gazdasági válsága tovább mélyítette. A II. világégés alatt rövid felvirágzás történt, de az ötvenes években véglegesen visszaesett, majd megszűnt a termelés. A Klugeműhely 1956-ig üzemelt, de már két évvel korábban műemléki védettség alá került. A Kékfestő Múzeum 1962-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt mint az ország első textilmúzeuma.

A közép-európai szinten is egyedülálló ipartörténeti műemlékegyüttesben végigkövethetjük a kékfestés munkafázisait, elméletben – a gyakorlatban Magyarországon még hat műhelyben folyik tényleges munka. Íme, a feladatsor dióhéjban! A nyers vásznat szódás vízben kifőzik, hogy a szennyeződéseket eltávolítsák. Udvari állványokon szárítják, keményítik, majd simára mángorolják az anyagot. Kézi vagy gépi mintafával szigetelő festékanyagot, a papot nyomják a kelmére. A papot titokban őrzött, évszázados receptek alapján állítják össze, fél évre előre, majd nyirkos, hűvös helyen, fakádakban őrzik, hogy ne szikkadjon ki. Száradás után az anyagot (hogy a rétegek elkülönüljenek) ráfokra akasztják, majd hideg vizes indigócsávában, földbe süllyesztett medencében, a küpában festik kékre. A színmélységet a merítés mennyisége határozza meg: a középkék áruk készítéséhez 5-6, az egészen sötétkék szín eléréséhez 8-10 merítésre is szükség van. A fedőmassza alatt festetlen marad a vászon. A legtöbb műhely mára az indigónövényes fürdő helyett meleg vizet igénylő indantrént, vagyis szintetikus színezéket használ. A megmintázott vásznat újból szárítják, majd enyhe kénsavas-sósavas fürdőben, savazókádakban kimossák. A kék háttérből így előtűnik a fehér alapszín mintázata. Régen a keményítés után fényesre, „habosra” mángorolták az árut ló-, később gőzmeghajtású mángorlóval. Ma azonban – a súlyos kövekkel megrakott mángorlószekrény helyett – a legtöbb műhely kalanderrel simítja, vasalja az anyagot.

Apropó, ló! A mángorláshoz a XVIII. századtól a vásározásból kiöregedett lovakat fogták be, és bőr szemellenzővel takarták el a szemüket, hogy könnyebben megszokják a körben járást. A mángorló előtti helyiség istállóul szolgált, ahol 7-8 váltólovat tartottak. A Kluge-műhelyben az utolsó négylábú a világháborút megjárt Samu volt, testében lövedékekkel.

A kékfestő árut rőfbe, később méterbe szedték, és több rétegbe hajtva vitték az üzletbe, a vásárra, a heti piacra. A kiváltságosan kezelt kékfestők a vásár legjobb helyét kapták, s általában a műhelytulajdonosok családtagjai árultak. Az árusok rendszerint kékfestő ruhát viseltek, a rutinos vevők pedig megdörzsölték a kelmét, hogy fog-e, indigóval festett-e. És bizony szívesebben vásároltak attól a mestertől, aki kékre festett kézzel mutogatta a portékáját. Igaz, a mestereket se kellett félteni, például a sátrakat a napnak háttal állították, hogy ne tűnjenek elő a vászon esetleges egyenlőtlenségei.

A nemzetiségi ízlés meghatározta a kék szín mélységét: a magyarok a középkéket, a vendek a vörösbe játszó sötétkéket, a német ajkúak és a szlovákok pedig a sárga, zöld mintázattal díszített sötétkéket szerették. A női öltözetben kedvelték a rakott szoknyát, a kézi mintázott fej- és vállkendőt. Szinte minden parasztember viselt kötényt. Apró mintás inget jobbára a piszkosabb munkát végző kovácsok, lakatosok, kékfestőlegények hordtak. A nyári öltözet elengedhetetlen darabja volt a kék gatya, különösen az aratók és a tiszántúli kubikosok kedvelték. A lakástextilek közül polgári környezetben a XIX. század végén alakult ki a reggelizőabrosz divatja a megterített asztal motívumaival. A paraszti konyha bejáratának elfüggönyözésére nyáron ajtóruhát használtak. Ugyan mára a kékfestő ruha a mindennapi öltözködésből kikopott, ám a divatban sincs új a nap alatt: népművészeti értékű mintakincsével, modernizált viseletként egyre gyakrabban köszön vissza az utcán mint különleges színfolt.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI