Mérges Baranya

A domb – vagy nevezzük inkább halomnak – néhány méter magas, meredek oldalán óvatosan kaptatok fölfelé. A hó lepellel fedi be a tisztást és a körülötte lévő erdőt. A tájat akár idillinek is nevezhetném. Amúgy nem csupán a hó miatt vagyok óvatos, hanem az alóla itt-ott kikandikáló fóliafoszlány miatt is. Valamikor az egész halmot ezzel fedték, ám, ahogy látom, nem vastagabb, mint amilyennel otthon a bútort takarom le meszeléskor. Az évek során megette az idő. Mindenesetre nagyot perecelnék, ha a bakancsom talpa csúszós fóliafoszlányt érne, erre mérget vehetek. És ezt most tessék szó szerint érteni… A környék ugyanis Magyarország egyik, vegyi anyaggal legsúlyosabban szennyezett területe, az utánpótlásról pedig folyamatosan gondoskodik a fölkupacolt földhalom.

A Baranya megyei Garé határában járunk.

– Temetésre készülök, de azért van néhány percem. Az egyik volt kollégánk halt meg. Itt, a Rákóczi utcában szinte mindenki a Budapesti Vegyiműveknél dolgozott, de már nem sokan élünk – invitál beljebb bennünket a nyugdíjas korú férfi, Kardos Imre. Garéba a szennyezés forrásán, a szintén Baranya megyei Hidason keresztül vezet az utunk. Itt találkozunk Kardossal, aki rejtélyesen mosolyog. – A méreglerakat érdekli magukat? Amikor én itt dolgoztam, még nem volt itt, meg már nem volt itt.

Aztán kibogozza a történetet. A férfi Békés megyéből került a Dunántúlra, a hetvenes években ide hívták be katonának, és ide is házasodott. A Budapesti Vegyiművek az egykori brikettgyár helyén létesített gyáregységet, itt munkát is talált.

– Kellett a munkaerő, jártak ide a környékről mindenfelől, Bonyhádról, Mecseknádasdról is. Volt, amikor nyolcszázan is termeltünk itt, három műszakban.

A konyhában foglalunk helyet, a férfi örül az érdeklődésünknek.

– Segédmunkásként az árut rakodtam az iparvágányról. Szenet, bőrt, csontot ilyesmit. Amikor télen a vagon oldalához fagyott a bőr, mi meg forró gőzzel melegítettük, hogy a markoló ki tudja pakolni, na, gondolhatja, annak milyen szaga volt. Enyvet gyártottak akkoriban meg csontlisztet. Az iszapot meg a gyár mögött öntötték ki gödrökbe, de az nem mérgező, azt mondják.

Később a gyár mögötti területen mi is hatalmas, náddal, fákkal, bokrokkal benőtt mélyedéseket látunk, vélhetően erre utal a férfi.

– A hordókat is itt helyezték el? – terelem a szót.

– Nem, azokat még kijjebb, a patakon túl. A Budapesti Vegyiművek hidasi telepén az enyv gyártása mellé néhány év elteltével társították a növényvédő szerek előállítását és csomagolását. A mérgező melléktermékeket pedig kétszáz literes hordókban tárolták a gyár kerítésén kívül, a patak partján – 62 ezer darabot.

A patak, amire a férfi utal, egy másikba csordogál, az meg a Sióba.

– Amikor a hordókat itt tárolták, én Enyingen dolgoztam a tehenészetben. Tudja, hogy van az: apám is, bátyám is juhász volt, persze, hogy az én szívem is az állatokhoz húzott. De aztán csak vissza kellett jönnöm, és akkora már valamennyit elszállították.

– A hordókat nem is látta? – rendezem össze jegyzeteimet.

– Azt nem mondtam… Amikor másodjára dolgoztam a vegyiműveknél, kirendeltek Garéra. A hordókat akkor már erősen ette az idő, csorgott belőlük a méreg, nekünk meg kötelet kellett erősítenünk köréjük, hogy a gép fel tudja emelni és alumíniumhordókba tudják átpakolni. Négyünket küldtek egyszerre, de engem két nap múltán hazarendeltek, mert megjött az eredmény a laborból, hogy nem jó a májfunkcióm.

– Beteg a mája?

– Nincs annak semmi baja, valószínűleg csak a hajlamom van meg rá, ezért jobb, ha ilyen erős mérgekkel nem kerülök kapcsolatba. Pedig teljesen be voltunk öltözve védőruhába, de tudja, hogy van az… Azt mondták, ez nem játék, inkább menjek haza.

Búcsúzunk, hogy Kardos Imre készülődhessen a temetésre.

– Azt még nem is mondtam – szól utánunk –, hogy amikor bezárták a vegyiműveket, a bútorgyárban helyezkedtem el, onnan mentem nyugdíjba. Szóval, mindig megtaláltam a munkát. Vagy a munka engem.

Óvatosan lépkedünk a havas-jeges Rákóczi utcán, mellettünk jobb időket látott lakóházak sorakoznak. Hasonlók a gyárhoz, amelyet több cég vásárolt meg. Egy részük megújult, mások ablakai betörve, láthatóan gazdátlanok. A Budapesti Vegyiművek 2007-ben ment csődbe, felszámolása azóta is tart.

Az épületeken túl nádas húzódik, a kerítés a dombról érkező pataknál ér véget. Alighanem erről a területről beszélt Kardos Imre. A felső talajréteget kicserélték rajta, ám hogy mi lehet a a mélyben, a talajvízben… Az évek során 16 ezer tonna tetraklór-benzol származék keletkezett, amit a hordókban egyetlen hektárra zsúfoltak össze. A hordók már itt kezdtek kilyukadni, s mára egy tízhektáros területen mérgezték el a talajvizet. A Dél-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség 2002-ben kötelezte a Budapesti Vegyiműveket a szennyezett talajvíz megtisztítására. A szivattyúzással megbízott Pécsváradi Vízművek türelme 2007-ben fogyott el – addigra ugyanis a fővárosi cég tízmillió forint tartozást halmozott fel és csődbe ment –, és leállt a munkálatokkal.

A történetben álljunk meg itt egy pillanatra. Szerettünk volna ugyanis bemenni a gyár területére. Hívtam az ottani egyik céget, a Plantaco Kft.-t, ám az úr, aki visszahívott, nemhogy a neve leírásához nem járult hozzá, de még a cég említéséhez sem. Azt viszont többször is nehezményezte, hogy azt a 3 millió forintot, amivel nekik tartozik a Budapesti Vegyiművek – mivel ők szolgáltatták az áramot a vízműveknek –, a sajtó bezzeg sehol sem említi. De ameddig a bizonyos említés és a nem említés dilemmáját sikerül feloldanom, lássuk a talajvíz szennyezésének jelenlegi mértékét.

Ebbe az irányba puhatolódzott tovább a Greenpeace környezetvédő szervezet is, amikor a Baranya Megyei Kormányhivatalhoz fordult adatokért. A hivatal nem sokat teketóriázott, jogszabályt sértve megtagadta a közérdekű adatok kiadását. A Greenpeace a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóságot hívta segítségül, amely szerint is nyilvánosak az adatok, tehát azokat ki kell adni. A kormányhivatal azonban továbbra sem hallgatott a szép szóra, ezért végül a bíróságnak kellett köteleznie az adatok kiadására. És az adatok lesújtók: a 2015-ös mérések szerint a rákkeltő kockázatú tetraklór-benzol koncentrációja a talajvízen a normál határérték több mint 1600-szorosa, a triklór-benzolé csaknem 1200-szorosa.

De hol van még mindez a garéi szennyeződéstől?

– Felhívott a hidasi polgármester, hogy miért említettük a település nevét, amikor most kiderült, mekkora a szennyezés. Merthogy ők ehhez nem járultak hozzá. Na, itt álljon meg a menet, mondom! Hát ahhoz ki járult hozzá, melyik garéi lakost kérdezték meg, hogy idehordhatják-e a szemetüket? – Tűzről pattant menyecskét, a polgármester feleségét hallgatom a hivatalban, amíg a férjére, Víg Imre Bélára várunk.

A hivatal előtti kupacokból éppen a szociális tűzifát osztják szét az arra jogosultaknak, azzal van elfoglalva a faluvezető, de szívesen szakít ránk időt, nagyon is szívesen.

– Háromszázan lakunk Garén, költségvetésünk mindössze 11 milliós, még egy ügyvédet sem tudunk fogadni belőle. Csak a nyilvánosság segíthet. Több mint harminc éve kínlódunk a szennyezéssel, de még mindig nem sikerült elhordatnunk a határból. Erről az apám tudna többet mondani, akkoriban, amikor ideszállították a hordókat Hidasról, ő volt a községi elöljáró. Küzdött is ellene eleget.

Az idősebb Víg Imre csak a fia némi unszolására érkezik, és mondja, ő már nem bízik abban, hogy valaha is elhordják innen a kéretlen mérget. Korabeli újsággal felszerelkezve indulunk helyszíni szemlére.

A szennytelepet kerülővel érjük el, Szalántán keresztül, légvonalban talán egy kilométerre lehet Garétól. Könnyen be tudunk menni, az egykori kapunak már csak nyomait sejtjük, az eligazító táblát pedig alighanem elfútta a szél…

– Na, itt robbantották ki a fákat – mutat körbe az erdővel körülvett jókora tisztáson az idősebbik Víg Imre. A fátlanított erdőben először a pécsi bőrgyár alakított ki lerakót a hulladékának. Az egykori elöljáró emlékezete szerint ehhez társult előbb egy húsipari vállalat, majd a Budapesti Vegyiművek, hogy ide cuccolja a Hidason, az ottani – főleg bonyhádi – vízbázis miatt egyre vállalhatatlanabb méreglerakatot.

– És az itteni vízbázis?

– Hát ez az! – kapja fel a fejét.

– Azt mondták, itt éppen jó lesz. Az itteni szivárgási tényező miatt. Merthogy itt van egy agyaglencse kibúvása, és itt száz év alatt is csak három centi a szivárgás a talajba.

– Százévenként három centi? – ismétlem, hogy jól értettem-e.

– Nyilvánvaló képtelenség – legyint Víg Imre. – Mondtam nekik, hogy én csak egy egyszerű agronómus vagyok, de józan paraszti ésszel is be kell látniuk, hogy ez képtelenség. Arról az „apróságról” nem is beszélve, hogy az a bizonyos kibúvás Görcsöny határában jön a felszínre, ahová téglagyárat is építettek, Keresztespusztánál. Ne aggódjunk, csitítottak, amúgy is csak ideiglenes tároló lesz, majd elhordják.

– Ideiglenes, mint a szovjet hadsereg, Magyarországon… – teszi hozzá a fia.

– Az mennyi ideig állomásozott is nálunk?

– Többször is leültünk tárgyalni – így az apa. – De mindig fennhéjázóan beszéltek velem. Mint a milánói Scala operaénekese egy falusi kántorral. Akkor telt be a pohár, amikor azt mondták, inkább a garéi pöcegödrökkel foglalkozzunk, mert az jobban szennyezi a talajt.

S ha lúd, legyen kövér, valahol valakik kitalálták, hogy még egy lerakót létesítenek Garé határában, olajos tartalmú veszélyes hulladékokból. Ehhez azonban már végképp nem volt hajlandó hozzájárulni Víg Imre. Meg is fenyegette a szomszédos Szalánta tanácselnöke:

– Elintézem én magát, ne féljen!

– Akkor maga nem a szocializmus támasza, hanem egy maffiavezér – vágott vissza a községi elöljáró. S hogy mi mindent tároltak Garé határában?

– Egyszer kimentünk az állatorvosunkkal, aki látta, hogy olyan gyomirtó szer van a hordóban, amit az amerikaiak használtak a vietnami háborúban. Elterjedt a híre, mire másnap le lett festve a hordón a felirat. Kérdeztem később a vezérigazgatót, mit hoztak ide valójában. Azt mondta, hoztak mindent Pestről is, ami a háború után keletkezett, és már ott nem volt rá szükség.

A botrány akkor tört ki, amikor a szintén alig egy kilométerre lévő Bostán egy idős gazda elhullott kecskéit bevizsgálták, és a faggyúból kimutatták a telepen tárolt mérgek egyikét. Egyre erőteljesebb tiltakozás bontakozott ki a lerakó ellen, különösen, hogy a bűze miatt Garéban nyaranta ablakot sem lehetett nyitni.

A „hozzáértők” még különböző ötletekkel álltak elő, tették volna a mérget betontartályba, egy részét elásták, míg végül a 2000-es évek elején elszállították a hordókat Garéról – persze már közpénzből, mivel a Budapesti Vegyiműveknek ekkor erre már nem telt a forrásaiból. S mivel Magyarországon egyetlen égető sem volt alkalmas a megsemmisítésére, külföldre kellett fuvarozni. A felkupacolt 3000 tonnányi szennyezett talaj – ezt másztam meg – azonban maradt, és a szivárgás azóta is folyamatos. A talajvizet egy ideig itt is szivattyúzták, de – akárcsak Hidason – a vízművek a tartozás felhalmozását megelégelve itt is leállt vele. Ennek is már több mint egy évtizede.

Ahogy Hidason, úgy itt is kíváncsi volt a Greenpeace a kutak mérési eredményeire. S mivel a Baranya Megyei Kormányhivatal ekkor szintén megtagadta az eredmények kiadását, végül ezúttal is a bíróságnak kellett rá köteleznie. Az 2015-ös eredmények sokkolók: a talajban az összes halogénezett aromás szénhidrogén mennyisége 28 ezerszeresen(!) haladja meg a normál szennyezettségi határértéket.

– És a Bosta-patak állapotát ki vizsgálja meg? – méltatlankodik az egykori elöljáró. – Annak a vize eljut Harkány meg Villány felé is. Miért kell mindig megvárni, amíg nagy lesz a baj?

Horváth Zoltán Baranya megyei kormánymegbízott a Greenpeace kérdésére a hidasi és garéi vegyianyag-szennyeződéssel kapcsolatos várható intézkedésekről a következő választ adta: „A Hidason, illetve Garéban található szennyezett területek kármentesítését a Budapesti Vegyiművek Zrt.-nek a felszín alatti vizek védelméről szóló 219/2004. (VII. 21.) Korm. rendelet alapján kell elvégeznie.”

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI