Élet és halál csúcsai

Sokat változott a világ azóta, hogy Tenzing Norgay és Edmund Hillary elsőként felért a világ tetejére. Igaz, a 8848 méter magas Mount Everest is sokat változott. Ma már korántsem tűnik annak a romantikus, nehezen meghódítható csúcsnak, mint amilyen 1953-ban lehetett. Az extrém sportok divatja miatt egyre többen akarnak feljutni oda, és ez meglátszik a hegyen is. A hír 2017- ben röppent fel, hogy Kína elérhetővé teszi a Mount Everest-életérzést a klasszikus hegyvidéki élményre vágyó turistáknak is: luxushotelt, helikopter-leszállópályát, éttermeket és múzeumokat kezdtek építeni a hegy tibeti – északi – oldalán. Oda turisták korábban csak nehézkesen jutottak el.

A Csomolungmát 1953 óta több mint hétezer alkalommal négyezernél is több alpinista mászta meg, több ezer tonna szemetet, felszerelést, emberi tetemet hagyva maga után. A hó, a jég és a kő birodalmában – a mászókat segítőkkel és kiszolgálókkal együtt – csak tavaly 60 ezer ember fordult meg, és ebben már azok is benne vannak, akik csak a tibeti alaptábor környékéig merészkednek, hogy fényképet készítsenek. Ez hatalmas környezeti terheléssel jár. A helyiek tavaly tavasszal mintegy 8 tonnányi hulladékot gyűjtöttek össze és távolítottak el. Ezek után ésszerű döntésnek tűnhet, hogy 2019 januárjától korlátozásokat vezettek be a hegyen. A kínai fennhatóság alatt álló Tibet felől nehezebb a csúcs meghódítása, mivel Peking erre évente legfeljebb háromszáz embernek ad engedélyt. A többiek mostantól csak az 5200 méter magasság alatt lévő Rongbuk-kolostorig juthatnak el. Kína az alpinisták számának korlátozása mellett a hegy megtisztítását is meghirdette, köztük a hegyen elhunytak földi maradványainak lehozatalát is.

Az expedíciók során alaptábort olyan helyre szokás építeni, ahová még a teherhordók fel tudják vinni a szükséges felszerelést és élelmet. Pakisztánban ezt emberek, Dél-Amerikában öszvérek, a Himalájában jakok viszik – addig a pontig, ahol még napközben kiolvad a víz, ahol a sziklák alatt fekete a talaj. Az alaptábor pihenő és regenerálódó hely, ott az alpinisták egy nagyobb Everest-expedíciónál egy hónapot is eltöltenek. Innen kezdik meg a magashegyi táborok kiépítését, az Everest esetében „kirándulásszerűen” jutnak feljebb és feljebb. Az alaptábortól azonban legfeljebb hat-nyolc napig vannak távol.

„Nem szeretném mentegetni a hegymászókat – mesél ottani élményeiről Koncz Ákos –, mert sok esetben nem mentegethetők. Az a zürichi ember, aki Svájcban hihetetlenül vigyáz arra, hogy még egy csikket se dobjon el, kicsit lazábban viselkedik a hegyekben. De az is igaz, hogy a felgyűlő szemét sokszor abból áll össze, amit valamiért nem tudnak lehozni a hegyről. Először kiépítik az alaptábort, majd egyre feljebb az egyes, a kettes, a hármas tábort, és ha korábban bejön a monszun, a vihar mindent összetör. Mindez a hihetetlenül értékes, egymillió forintot is meghaladó felszerelés (sátor, hálózsák, derékalj) a következő évben már csak szétszaggatott szemétként kerül elő.”

Nedeczky Júlia – egyike annak a három magyar nőnek, aki 2003-ban felért egy 8000 méter feletti csúcsra a Himalájában – 2000-ben még a Klein Dávid szervezte Explorers program keretén belül készült a Broad Peak nevű csúcs megmászására. Ez volt az első olyan expedíció, amelynek az volt a célja, hogy magyar nő elérjen egy 8000-es hegycsúcsra. Eljutottak az utolsó, négyes táborig, másnap két fiú elindult, a többiek azt tervezték, hogy egy napot még pihennek. A sátorban ülve azonban egyszer csak érezték, hogy valami kívülről nyomja a hátukat. Egyikük kinézett: a sátrat apró jéggolyókból – mint a hungaro cell gömböcskék – álló, sunyi lavina nyomta össze. Ott álltak zokniban, felszerelés nélkül. Villámgyorsan menekülniük kellett, de a legszükségesebb dolgok összeszedése után a hó mindent beborított. Júliának fél méter mélyre kellett leásnia ahhoz is, hogy megtalálja a bakancsát. A sátoron kívül ott maradt két hálózsák, a főző egyik alkatrésze, így nem tudtak havat olvasztani, a következő napon inni sem tudtak. A felszerelésük nagy része azóta is ott van a hó alatt.

Ugyan nem szokás beszélni róla, de a hegymászónak eszébe jut, hogy aki az Everestre indul, talán nem tér vissza onnan soha. Koncz Ákos egyik titkos példaképe a német hegymászó, Reinhard Karl volt, akiről Ákosnak az indulása előtt három nappal mondta egyik ismerőse: nehogy úgy járj, mint Reinhard Karl, aki éppen ott, a Cso Ojun halt meg. Ákosék Delhin keresztül mentek a Himalájába. „Delhiben van a Kutab Minar nevű vasoszlop, amelynek az a különlegessége, hogy nem rozsdásodik. A vashoz és acélhoz értők a mai napig nem tudják megfejteni ennek okát, hiszen ha valahol, hát ott monszun idején éjjel-nappal szakad az eső. Az oszlophoz legenda is fűződik, mely szerint, ha valaki háttal áll az oszlopnak, és hátra tett kézzel átkulcsolja azt, az azt jelenti, hogy még visszatér oda. A nagy öregekkel, a tapasztalt hegymászókkal elmentünk az oszlophoz, akik egytől egyig háttal állva átkulcsolták, és kértek, hogy Ákos, te is csináld! Kérdezem, minek? Mert akkor túléled! Szó nélkül átöleltem.”

A magyar hegymászó a Cso Oju sikeres csúcstámadása után az oszlophoz ugyan nem, de a Himalájába visszatért 1996-ban, hogy megmássza az Everestet. Fekete év volt ez az alpinizmus történetében, akkor vesztette életét az a nyolc ember is, akiknek tragédiáját az Everest című film is feldolgozta. És ekkor vesztették el egyik társukat a magyar expedíció tagjai is. Tudták, az expedíció ezzel véget ért, a csapatot lelkileg összetörte barátjuk halála.

A kínai hatóságok döntését a holttestek eltávolításáról a nemzetközi hegymászóközösség értetlenül fogadta, többségük fölösleges dolognak tartja. Koncz Ákos tapasztalata szerint a bajba jutott emberekkel kapcsolatosan a legfontosabb kérdés mindig ez: él vagy nem él? Ha él, próbálják menteni, olykor túl nagy kockázatot is vállalva. Ám ha meghalt, azt szinte senki nem bolygatja. Egy átlagosan 80 kilós hegymászót minek mozgatni, húzni, vonni? Ráadásul abban a magasságban, ahol egy jól képzett hegymászó a kimerültségtől meghal, miért képzeli bárki, hogy a mentőexpedíció tagjai jobb állapotban lennének 8000 méter felett? A mentőhelikopter pedig csak 6000 méterig száll fel. A hozzátartozók szinte mindig beleegyeznek abba, hogy az elhunytat a hegyen hagyják. „Egyik társam meghalt a sátorban 8200 méteren, és az volt a felesége által is megerősített közös döntés, hogy maradjon ott” – emlékezik vissza Koncz Ákos, aki megjegyzi, hogy 8000 méteren nem gyerekjáték létezni.

Pontosan senki nem tudja, hányan vesztették életüket a Mount Everesten, a szerencsétlenül járt mászók számát több százra becsülik. Többségük emberi tekintet elől rejtve marad a hó és jég alatt. S bár a hírek azt sugallják, hogy a mászóutak mentén egyre gyakrabban látni hegymászók tetemeit, a valóság ennél árnyaltabb. Ákos és Júlia mászásaik során még egyszer sem találkoztak emberi maradvánnyal. Néhányuk azonban valóban ott nyugszik a csúcsra vezető út mentén. Mind közül talán a legismertebb Tsewang Paljor, a fiatalon elhunyt indiai mászó, aki 1996-ban egy hóviharban vesztette életét. Húsz éve Paljor – neonzöld lábbelijéről Zöld Bakancs néven ismert – teteme az Everest-csúcs közelében pihen, az északi oldalon. A hóréteg vékonyodásakor, csúcsra jövet és menet a mászóknak bizony át kell lépniük Paljor lábán. A társak azonban a kegyeletet mindig mindenkinek megadják, és ha a tragédia az expedíción történik, a tetemet rendszerint hálózsákba tekerve egy gleccserhasadékba teszik a barátok. A Rongbuk-gleccser tövében, az északi alaptáborban áll egyébként az az emlékhely, amelyet az Everesten elhunyt hegymászók tiszteletére építettek.

A hegy megtisztításának missziója Nedeczky Júlia szerint is erőn felüli vállalkozás. „Magasztos cél, valamint a kegyeletnek egy magasabb szintre helyezése. A hegy visszanyeri érintetlenségét, s az emberrel szemben is szép gesztus, hogy egy olyan helyre helyezik, amit temetőnek nyilvánítanak.” A civilben pszichológus és zenész hegymászónő szerint megdöbbentő és kézzelfogható a gleccserek olvadása. Először 1997-ben járt a Mont Blanc-on, azóta 15-ször mászta meg Nyugat-Európa legmagasabb csúcsát, így személyesen követhette nyomon az elmúlt 22 évben, hogyan is rövidülnek az ottani gleccserek, melyek sok-sok éve eltűnt tetemeket, világháborús barakkokat tolnak ki magukból. Az olvadás következtében találták meg minden idők egyik leghíresebb hegymászója, Reinhold Messner testvérének a holttestét is a Karakoramban, sok évvel az eltűnése után.

Amikor 1952-ben a franciák elsőként mászták meg az Annapurnát, az angolok azt mondták: „Semmilyen ár nem drága, hogy mi, angolok másszuk meg elsőként a Mount Everestet.” És lám, elsőként az angol Edmund Hillary jutott fel a világ tetejére Tenzing Norgay serpával 1953-ban. Megéreztek valami többletjelentést a mászás lehetőségében, ami akár az emberáldozatot is megéri. De valóban megéri? Minden idők eddigi legsikeresebb magyar mászójától, Erőss Zsolttól származik a mondás: nem a hegymászás veszélyes, hanem a céltalan élet.

FOTÓ: PRAKASH MATHEMA, AFP, WIKIMEDIA, PHUNJO LAMA, AFP, PHUNJO LAMA, AFP, NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE, BAI YU, AFP/XINHUA