Keresem a keresőkkel

– Miért pont a jezsuiták?! Akkor láttam először szerzeteseket, amikor az irsapusztai tanítóm 1943 nyarán elvitt Szombathelyre, az Országos Magyar Tehetségmentés, vagyis a Horthy-ösztöndíj versenyvizsgájára. Addig már hat elemit elvégeztem, mert a szegény szüleim – cseléd apám és summás anyám, tehát a „puszták népe” sarja vagyok – nem tudtak a négy elemi után beíratni gimnáziumba. A premontreieknél zajlott a két és fél napos vizsga, és a szaléziak kollégiumában kaptam szállást. Öten nyertünk a 24 pályázó közül, ingyenes diák lettem Sümegen – és Kubinyi György hittanárunknál a „katekizmus kiskirálya”. Nem voltam különösen jámbor gyerek, inkább a szegénysorból gimnáziumba került fiatalokra jellemző kitűnni vágyás lelkesített, később is sikerekre vágytam.

A hittanár kérésére képeslapokat árultam, de még nem tudtam, ki is volt a képen látható fiatal cserkész, reverendás kispap. Csak évekkel később – túl a háborús légiriadókon az iskolában és az orosz katonák húsvét nagycsütörtöki garázdálkodásán a majorunkban – ismertem fel egy kölcsönkapott könyvben Kaszap Istvánt; Endrődy László Életet Krisztusért című kötete a 19 éves korában elhunyt jezsuita noviciusról szólt, és nagyon megfogott.

Nyaranként, vakáció alatt otthon dolgoztam, de mindennap, esőben-sárban is bejártam misére az öt kilométerre fekvő Zalalövőre, gyakran ministráltam is. Akkoriban már a papi pálya iránt érdeklődtem, de végre világosan meg tudtam fogalmazni az elhatározást: én is jezsuita leszek! Az embereket Istenhez, Krisztushoz vezetni, üdvözítve üdvözölni – ez a vágy vezetett.

A választásomban még egy személy óriási szerepet játszott: már gimnazistaként a zalaegerszegi plébánián egy életre szóló barátságot kötöttem Pálos Antal jezsuita atyával, aki Egerszegen népmissziót tartott. A Jézus Társasága történetét, apostoli munkáit az általa küldött könyvekből jobban megismertem; sűrűn leveleztünk, időnként személyesen találkoztunk. Ez idő tájt, a kommunizmus térhódítása idején Egerszegen népi kollégista voltam, aki gyakran összetűzésbe került az iskolai vezetéssel, hol misére járás, hol világnézeti viták miatt. Próbálták ateistává átnevelni a fiatalokat; például amikor 1948. szeptember 8-án a Mária-év keretében az országot járó Mindszenty előadást tartott a városban, a diákokat kivezényelték a sportpályára, de sokan megszöktünk. Három méterre álltam a bíborostól…

A kommunizmus legkeményebb évei tomboltak: 1950-ben betiltották a Jézus Társaságát, a szerzeteseket szétszórták, a szét szóratásban élő csaknem 400 jezsuita közül 67-et vetettek börtönbe, internáltak munkatáborokba, a rend intézményeit államosították – na, ekkor próbáltam én egyházi tanulmányokat folytatni Egerben és Szombathelyen. Amíg hagyták. Zalaegerszegen egy ideig munkanélküli voltam, majd a kertészetben kaptam kubikosmunkát, végül kis protekcióval sikerült bejutnom a ruhagyárba könyvelőnek. Egy gazdálkodó család télen fűtetlen szobájában laktam, közkonyhán étkeztem. A ruhagyárat csak ugródeszkának tekintettem: közben újra leérettségiztem (a pécsi Ignáciánum-beli vizsgát nem fogadták el), három év orosznyelv-anyagát hat hónap alatt bevágtam, hogy állami papírokkal Pesten beiratkozhassak valamelyik egyetemre. Ugyanis Pálos atya ott szervezte meg a fiatalok továbbképzését. Az történt, hogy a szerzetesrendek feloszlatása után P. Csávossy Elemér tartományfőnök őt nevezte ki a szétszóródott rendi fiatalok elöljárójává; amikor pedig Csávossyt 1951. május 7-én letartóztatták, Pálos átvette a hazai rendtartomány vezetését. Fő feladatának tartotta a jezsuiták új életkörülményeinek megszervezését és az összetartozás tudatának ébren tartását.

1953 augusztusában a fővárosban titokban megkezdtem a noviciátust (újoncidőt) az Idegen Nyelvek Főiskolája, később az ELTE mellett. A Szentkirályi utca 29. szám alatt hárman laktunk albérletben a kommunista Lujza néninél. Vasárnaponként Csillebércen találkoztunk, fociztunk – Pálos atya pedig letartóztatásáig (összesen több mint 104 hónapot töltött különböző börtönökben) „instrukciókat” adott a csapatnak. Később P. Kovács Jenő novíciusmesterrel is óvatosságból nem a lakásán beszélgettünk, hanem a Horváth-kertben gyóntam neki. Az ÁVH figyelt minket, egyszer a Fő utcára is berángattak. Próbáltak sarokba szorítani, de nem törtem meg.

Pár éve megszereztem a rám vonatkozó dokumentumokat, és meglepődtem, mennyi besúgó, áruló élt körülöttünk, mennyi jelentés készült rólam Párizstól kezdve Rómán át Budapestig. Büszke voltam arra, hogy mindenhol azt írták: Tengler Georgot (ez volt a fedőnevem) nem lehet beszervezni.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc a fővárosban ért. 23-án a többi egyetemistával együtt vonultam én is a Bem-szoborhoz; azt kiabáltuk: Ruszkik, haza! Október 25-én láttam, ahogy a Parlamentnél az ávós sortűz áldozatainak hulláit rakták fel teherautókra, és november 1-jén láttam a szabadságharcosok nemzeti zászlóval letakart holttestét a Köztársaság téren. Láttam a Kálvin téren a feldöntött villamoson a felírást mésszel: Mindszenty visszajött! És olvastam az Irodalmi Újságot: az első oldalán Illyés nagy verse, az Egy mondat a zsarnokságról, a vezércikk pedig Németh Lászlótól az Emelkedő nemzet. A rádióhoz közel lakva átéltem az orosz tankok érkezését, ahogy szétlőtték Budapestet...

November vége felé már világos volt, hogy visszaáll a diktatúra. A börtönből egy kis időre kiszabadult Pálos feljött hozzánk néhány atyával a Szentkirályi utcába, és közölték a felsőbb döntést: kezdjük meg a szökést külföldre, mert itthon nincs remény a jezsuita rend szabad működésére. Egy társammal kalandos úton szöktem át Ausztriába, ott fejeztem be a noviciátust. Belgium, Párizs, Róma – egy új világba csöppentem. Egy portugál közmondás szerint „Isten egyenesen ír görbe vonalakkal”. Hálát adok a Jóistennek, hogy ha görbe vonalakon keresztül is, de mindig határozottan haladtan előre a kijelölt utamon. Éppen egyidős vagyok a Vatikáni Rádióval: 1931 februárjában kezdte meg működését, amikor én születtem – szoktam mondani, predesztinálva voltam erre a feladatra. Sokszor tolmácsoltam pápáknak, például amikor Kádár János az MSZMP főtitkáraként hivatalos látogatáson járt VI. Pálnál, és magyar ügyekben én készítettem fel II. János Pált az 1991-es magyarországi útja előtt. Interjút készítettem Pilinszky Jánossal, Weöres Sándorral és más költőkkel, írókkal is. Mai napig foglalkoztat a hit és hitetlenség kérdése, különösen a modern írók, költők, művészek istenkeresése. Azt vallom: a rendszerekkel nem lehet dialógust folytatni, de az őszinte emberekkel igen. Együtt keresem a keresőkkel az igazságot – a végső Igazság pedig Jézus Krisztus. Hozzá igyekszem kísérni az embereket.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE