Pesti dal a kávéházból

Amikor Jávor Pál cigányozását nézzük-hallgatjuk – mást jelentett ez a szó, mint ma –, a harmincas évekbeli fekete-fehér filmekben egyszerre ismerős és idegen a sírva vigadása. Ismerős, mert a mai közép- és idősebb kortársak fülében nem cseng idegenül a magyar nóta. Valljuk be, még ha nem is különösebben kedveljük, mégis ismerjük a javát. Hiszen gyerekkorunkban ez zengett a rádióból – a dekadens nyugati jazz helyett –, ki ne tudná folytatni az Akácos utat vagy a Csak egy kislányt?! Ám mégis idegen, mert már el sem tudjuk képzelni magunkat, amint könnyes-búsan húzatjuk a fülünkbe…

És hát persze cigányzenekarok sem igen vannak már, kivéve a sok külföldi által látogatott helyeket. Ez a folyamat igazából már a múlt század húszas-harmincas éveiben megkezdődött. Kialakult a kávéházi cigányzene fogalma, amely műsorában egyesítette a magyar nóta, a jazz, a kuplé, a sanzon, sőt a tánczene, adott esetben a népszerű opera- és operettáriák világát. A Magyar Rádió továbbra is elsősorban a magyar nótát adta, sokáig próbálta visszaszorítani a tánczenét. A Rákosi-korszak elején giccsnek nevezték az amerikai eredetű jazzt. Aztán, éppen annak ellenében, az ötvenes évek második felében utat tört a táncdal. A magyar táncdal, amely a kávéházi cigányzenéből eredeztetett.

Persze egyre kevesebb helyen van élőzene, különösen egész zenekar. De létezik Magyarországon egy együttes, amely ezt a mára háttérbe szorult műfajt a lehető legmagasabb szinten, hatalmas népszerűséggel műveli. A Budapest Bárról van szó, melynek koncertjeire elkapkodják a jegyeket. Néhány hete volt szerencsém látni-hallani őket a Vígszínház zsúfolásig megtelt nézőterén ülve. Mint mindig, most is sodorták magukkal a közönséget, amely hálásan fogadta a valódi örömzenélést.

Budapest Bár – a pesti dal története címmel mutatta be Tóth Tamás dokumentumfilmjét a Hír Tv. A magasan képzett, nagyon tehetséges zenészek repertoárjának bemutatásával idézték fel az utóbbi 100-120 év tömegkultúrájának zenei divatvonulatait. Azokat a slágereket adják elő, amelyeket minden magyar ismert a cselédlányoktól a nagyságákig, a susztertől a grófig. Amikor például Szűcs Krisztián a régi filmekből ismerős, fémes hangzású tenorján énekli, hogy Legyen a Horváth-kertben Budán – abban benne van a két háború közti időszak könnyed felelőtlensége és az ezután való nosztalgia, leheletnyi cinizmussal fűszerezve. Ezek amúgy nem paródiák! Hanem hű idézetek, persze modernebb hangszerelésben, és csak annyi, tényleg csak csipetnyi iróniával megspékelve, amennyi a mai fogyasztásukhoz kell. Ugyanez a finom irónia jellemzi a mai popkultúra olyan sztárjait, mint Lovasi András, Kis Tibi vagy Mező Misi, amikor vendégfellépőként előadnak egy-egy régi dalt.

A Budapest Bár muzsikusai mindnyájan klasszikus zenét tanultak, így tökéletesen uralják a hangszereiket és nagy zenei műveltséggel rendelkeznek. Nóta, sláger, jazzimprovizáció, klezmer, Liszt-rapszódia mind szerepel a repertoárjukon. Igen, ez kávéházi cigányzene. De egyetlen kávéház helyett egy országnyi közönségnek. Mert aki egyszer hallotta őket, máskor is, minél többször akarja. Mert, bár külföldön is sikert arattak már, ez a mi zenénk. Benne van az utóbbi 120 év magyar történelme.