Függönyön innen és túl

Hisznek a csodákban, a varázslat teremtő erejében? Én hiszek. De nem azért, mert oktalan volnék, vagy mert vakon hinni akarok, hanem mert az életben vannak dolgok, történések, mozdulatok, sejtelmek és sugallatok, amelyek anélkül hatnak rám, hogy tudnám, ismerném hatásmechanizmusuk lényegét. Hosszú-hosszú éveken át például egy aprócska moziépület kilencedik sorának tizenegyedik székében éltem át sok-sok csodát. Mindig ugyanabban a székben ülve. Ennek magyarázata egyszerű. A XX. század második felében a legtöbb falu, község és kisváros moziját nem feltétlenül a tökéletes élmény megteremtésére tervezték, mint inkább a helybéliek egybehívására, legyen az falugyűlés, kitüntetések osztogatása, híres ember látogatása; így a falhoz rögzített keskeny dobogó előtt sorakozó székek, lócák – idővel lecsavarozott, le- és felhajthatós ülőkék – többnyire a jelenlét élményét jelentették, nem pedig a láthatóságét. Vagyis egy jól megtermett legény háta, kiváltképp a hozzá tartozó fej elegendő volt ahhoz, hogy csak hallani lehessen azt, amit amúgy látni kéne. Talán innen is ered a hallgatóság fogalma, de ennek mélyebb összefüggéseibe most nem érdemes belemenni, hiszen éppen a csodákról próbálok értekezni. Az viszont csodás szerencsének mondható, hogy a mi mozinkban úgy alakult a sorkiosztás, hogy a kilencedik sor tizenegyedik széke előtt nem volt semmi, csak az olajos padló. Így ha valaki beleült a székbe, azontúl, hogy a lábát is ki tudta nyújtani, a hallgatóság mellett mindjárt nézőnek is érezhette magát.

Szóval, akkoriban, amikor a mozizás nem csupán egy film megtekintését jelentette, hanem társadalmi eseménynek számított – a férfiak tiszta inget húztak, a nők harisnyát a szoknya alá –, még működött a varázslat. Vetítés előtt a gépész csöngetett, a fal elé szerelt függöny szétfutott, elvégre röpke másfél-két órára ez most mégiscsak kultúra háza, színház a javából; és miután a teremben a fények kihunytak, vagyis a mozigépész lekapcsolta a villanyt, a fehérre meszelt falon megelevenedtek a csodák. Ha most azt várják, hogy ez az írás innentől kezdve átcsap valamiféle romantikus történetbe, muszáj megállítanom képzeletük szárnyalását. Mert a kilencedik sor kilencedik székéből nem csupán a filmeket lehetett jól látni, de a mozi haldoklását is. No, nem a sikerfilmekre gondolok, mert azokra általában többnyire sosem kaptam jegyet, pláne, ha az alkotást szigorúan korhatárosnak minősítették. Ilyenkor kívülről, fülemet az ajtóra tapasztva hallgattam a mozit, és sokszor már az is kész csodának számított, hogy fülelés közben senki nem fülelt le. A legsűrűbben is csak kétnaponta érkező filmtekercses autó azonban egyvalamit soha nem hozott magával: nézőt. A gépész pedig – becsületes foglalkozását nézve televízió- és rádiószerelő – csak akkor vetített le bármit is, ha legalább heten összeverődtünk. Ennyi fizetővendégért már megérte felkapcsolni a villanyt, kukoricát viszont csak félháznál pattogtattak. Így aztán nemegyszer inkább hat jegyet vettem, mert olyankor akkor is csöngettek a magasból, ha az egész teremben egyedül ültem.

Idővel elkerültem az én kis falumból, évek múltán pedig a mozi is eltűnt onnan. Szó szerint csak a nyoma maradt. A kilencedik sor tizenegyedik széke helyén ma fű nő, az égi villany kapcsolásához pedig az is elegendő, ha a Föld elfordul tengelye körül.

Néhány éve azonban kiderült, hogy van valaki, jelesül Sipos Kornél, eredetileg testnevelő tanár, majd antropológus, és nem mellesleg filmproducer (Csajok, Glamour, Szép napok, Chacho Rom, Underworld, A harag napja, Boldog születésnapot!), aki visszaadja a mozizás élményét azoknak, akik a lelkük mélyén már lemondtak arról, hogy a televíziók képernyőjénél nagyobb vásznon is láthassanak filmeket. Akkor, amikor azok a nagyvárosokban is műsoron vannak. A Mozgó Mozi ötletéről írtam is akkor, például azt, hogy igazi misszió ez: egy gép, egy nap, négy film és 3D. Akkor Kornél mesélt arról is, hogy a mozizás élményére olyan nagy az igény, hogy hamarosan két stábbal járják az országot, és a minap, amikor leültünk egy kávé mellé, kiderült, hogy sokkal többre és messzebbre jutottak annál, amire gondoltak. A két gép 3D kombináción régen túl vannak, vagyis azon, hogy két stábbal járják az országot: kiléptek a határon túlra is. Az elmúlt években Felvidéken 143 településen, Partiumban 12 helyen, Délvidéken pedig 5 helyen tartottak olyan zártkörű előadásokat, ahol magyar filmeket vetítettek. Magyarországon pedig már minden megyében jelen vannak: több mint száz településre viszik az új és régi filmeket, 65 helyre rendszeresen visszajárnak. Ez lehetővé teszi azt is, hogy a nézők bérletet vásároljanak vagy ajándékozzanak. Idén májustól Hatvanban, a Zagyva partján heti egyszer autóskertmozival is megpróbálkoznak.

Kornél nagy álma azonban – túl a mozin és vetítéséken – az, hogy saját kőmozit üzemeltessenek. Erre furcsamód azért van szükség, mert a honi szabályozások nem minden esetben kedveznek a kultúraközvetítők missziós tevékenységeinek. Mozinak ugyanis csak az számít, ami egyben épület is. Vagyis az állam valójában egy ingatlant támogat, ha a mozit támogatja, nem pedig az élményt, a mozizás élményét, üljenek a nézők bárhol, bármilyen széken vagy ideiglenes helyen. Art, vagyis művészfilmekre is csak úgy adnak támogatást, ha arra a nézők egy előre meghatározott mennyiségben váltanak jegyet, de ez az elvárás már a nagyvárosok plázamozi-kultúrájára sem vetíthető ki, a vidéket járó Mozgó Mozival szemben pedig komoly elvárásokat támaszt. Kornélék éppen ezért számos egyéb ötlettel próbálják megteremtetni a moziként üzemelő épületek hiányától szenvedő települések moziélményét. Ha szükség van rá, akár célzottan az oktatáshoz, szociális intézmény programjához igazodva elvisznek bármilyen filmet bárhová; vagy éppen Mozifeszteket szerveznek vidékre, ahol a közönség tagjai nem csupán az elmúlt idők legfrissebb alkotásaival, de esetenként magukkal az alkotókkal is találkozhatnak. Június végén így beszélgethetnek majd Encsen például Ónodi Gábor színművésszel (Hetedik alabárdos) és Gáspár Tibor színművésszel (Kincsem). Az ilyen fesztiválokon egy helyiekből álló zsűri dönt arról is, hogy melyik film a legjobb, kik a legjobb szereplők.

Ezek, persze, már olyan pluszélmények, amelyekkel jómagam még az akkor álló kőmozi épületében sem találkozhattam. De aki már valaha megtapasztalta a kilencedik sor tizenegyedik széke élményét, az tudja, hogy a mozizás misztériuma csakis rajtunk, embereken múlik. Azon, hogy képesek vagyunk-e hinni abban, amit egyszer Arthur C. Clarke író megfogalmazott: „Minden kellőképpen fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.” Mert a lényeg úgyis a függönyön túl – meg innen – van.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE