Kanálgép és bombázók – háborús játék Budaörsön

Bő két perc kell ahhoz, hogy a harmincas éveinek közepén járó anyuka kikönyörögje tízéves fiát a terepszínűre festett mesterlövészpuska mögül, ám amikor ölelné csillogó szemű csemetéjét, a fiú kicsusszan karjából, és visszafut a fegyverhez. Ez azért mégiscsak hús-vér fém, súlya van, tapintásra kézre áll, és ránézésre semmiben nem hasonlít az otthoni műanyag konzolhoz, amivel az Xboxon lövöldözni lehet.

– A végén még katona lesz – jegyzi meg valaki, mire a fiú anyja valami olyasmit felel, hogy még csak az kéne, merthogy a férjét is katonaként ismerte meg, és a családban elegendő egy emberért izgulni. De aztán, talán, mert látja fia boldog arcát, vagy mert hallotta Benkő Tibor vezérezredes, honvédelmi miniszter szavait, aki az ókori Róma híres politikusától és hadvezérétől, Julius Caesartól idézve szólalt meg a budaörsi repülőtéren megrendezett katonai bemutatón, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra, végigsimít fia fején, és így szól: – Ha nyugalom nem is, de legalább béke van. A†gyerek meg addig gyerek, amíg játszik. A katonaság, persze, komoly dolog. Ez mindig is nyilvánvaló volt, még azelőtt is, hogy Magyarországon 2004-ben megszűnt a kötelező sorkatonaság.

A†magyarok, a XX. század felében talán már nem is tudták, de a kötelező sorozást az 1867-es kiegyezésnek köszönhették, hiszen miután az Osztrák–Magyar Monarchia néven összebútoroztunk a sógorokkal, a külügy, a pénzügy mellett a hadügy tartozott közös irányítás alá. Ennek következményeként foglalták törvénybe 1868-ban a sorkötelezettséget, majd rá egy esztendőre megkezdődött a honvédcsapatok felállítása.

A sorkötelezettség jó sokáig kitartott, csak 2004-ben szüntették meg. Ez a lépés azonban nem várt kihívás elé állította Magyarországot. Kiderült ugyanis, ami azért már az ezredforduló előtt is kirajzolódott, hogy az önkéntesség önmagában nem áll egyenes arányban a hivatásos és szerződéses állomány ütőképességével, és hogy ez elsősorban nem is a személyi állományon, mint inkább a szervezeti irányítás hatékonyságán, valamint a haderő felszereltségén múlik.

Korábban még a fegyveres erőket irányító szervezetek is inkább párhuzamosan működtek (Honvédelmi Minisztérium és Magyar Honvédség Parancsnoksága), így a különböző kormányok hol kisebb léptekkel, hol ugrálással évek óta dolgoztak a haderő átalakításán. A helyzet azért is volt kényes, mert Magyarország 1999-ben népszavazással döntött arról, hogy a NATO katonai szervezet tagja lesz, jóllehet az állam az ehhez szükséges egyik legfontosabb alapfeltételt azóta sem tudja teljesíteni: az ország honvédelmi költségvetését a NATO-elvárásokhoz kellene igazítani, ami a bruttó nemzeti össztermék 2 százalékát jelenti.

Ebben lépett most jelentősen előre a Zrínyi 2026 honvédelmi és haderő-fejlesztési program, amelynek egyik eredménye, a jelentős haditechnikai beszerzések bemutatója látható most a budaörsi repülőtér területén.

Az anyuka is ide érkezett fiával, akit végül sikerül átültetni egy Polaris névre hallgató eszközre, amely sivatagi körülmények között, terepviszonyoktól függően akár 80-90 kilométer per óra sebességgel képes száguldani, s magával vinni négy embert, némi felszerelést, és szükség esetén utánfutó is köthető hozzá. Ilyen vázmerevített homokfutót többnyire csak a híradókban és a filmekben látni, nem csoda, hogy a szőke fiúcska tekintetében éteri fény ragyog. Rajta kívül még vagy legalább 60-70 ezren döntöttek úgy, hogy kilátogatnak Budaörsre, hogy lássák a Magyar Honvédség új szerzeményeit, páncélosokat, modern vadászgépeket, helikoptereket, fegyvereket.

Most ugyanis megtapinthatók azok a technikai eszközök, amilyeneket után már csak a katonák használnak, gondoskodva békéről és biztonságról. A forgatag közepén állva úgy tűnik, hogy az ide látogatókat, legyenek azok férfiak, nők vagy gyerekek, vonzza a haditechnika. Kit azért, mert mágnesként tapad a fegyverekhez, mások talán menekülnének mindentől, ami terepszínű és lőni képes, mégis megfogják, beleülnek.

Ahogyan egy, a Balaton északi partjáról érkező férfi mondja, miután kezébe vett egy pisztolyt: „Soha nem használnám, de most legalább tudom, milyen a súlya.” A férfi, bár benne van a korban, soha nem volt sorkatona, és nem tudja, hogy erre most büszke legyen, de anno szívritmuszavara miatt alkalmatlannak találták katonai szolgálatra, ám barátja, aki két évet húzott le az „átkos” néphadseregében, nosztalgiával nézelődik a számára ismeretlen, modern fegyverek és katonai eszközök között.

Minden tárgyról eszébe jut egy emlék, gyerekei pedig bólogatnak, hogy igen, ezt a történetet már a kocsiban is hallották, de a kiállított haditechnikai tárgyak és műszerek olyan képességekkel is bírnak, amire tervezőik nem is gondoltak volna. Előcsalogatják a meséket, a talán soha meg nem történt sztorikat.

De ez alighanem így van a világ minden pontján. Mert ha a fegyvereknek, háborúnak és békének súlya van, ami kilogrammban, sebességben, tűzerőben, hatótávolságban és kaliberben mérhető, akkor a nosztalgiának is fontos a szerepe a honvédelemben. Pontosan tudja ezt a modern terepmintás egyenruhába bújt Boros zászlós is, aki a katonákra jellemző hanghordozással, vagyis hangját kissé megemelve, tapasztalatlan fül számára kioktatónak tűnő, valójában magyarázó kedvességgel fűszerezett intonációval pontosít, hogy a kanálgép helyes megnevezése négyrészes evőeszközkészlet, de nevezik OLP-készletnek is, mivel először az Országos Légvédelmi Parancsnokságnál rendszeresítették, és a mai honvédség eszközállományát tekintve ez az egyik legrégebben „szolgálatba állított” hadifelszerelés: 1955 óta tisztek és sorkatonák rangtól és beosztástól függetlenül használják, és gyakorló egyenruhát úgy még senki nem tervezett, hogy a combnál, oldalt ne lenne hely, ahová a kanálgépet, vagyis a sör- és konzervnyitásra alkalmas, tokba csúsztatható kanalat, villát és kést, azaz a négyrészes evőeszközkészletet be lehet csúsztatni.

A zászlós végtelen türelemmel meghallgat minden történetet, és amikor arról kérdezik, az ő szívéhez vajon mi áll a legközelebb, hangja ellágyul, és az úgynevezett 65 mintájú (1965-ben húzták először lábra) surranóról beszél mély nosztalgiával. Merthogy ma már hiába hord modern, amerikás, NATO-kompatibilis Coyote bakancsot, 27 évet mégiscsak a marhabőrből kialakított surranóban talpalt végig.

Ám a zászlós ezt követően elárul valamit, ami sokáig szinte hungarikumnak számított, és ami ugyan nem titok, de fontos tudás a katonai viseletek tudományában: Európában évtizedeken át csakis mi, magyarok viseltünk olyan egyenruhát, amelynek a zubbonyát begyűrtük a nadrágba. A mai NATO-viselet sokkal lazább, a zubbony csak úgy rázuhan az övre. S hogy ez mennyire nem trehányság, mint azt korábban sokan hitték, Boros zászlós is büszkén mutatja kilógó zubbonyszárát.

És ha már viselet. Két sátorral arrébb szavazásra hívják a vendégsereget. A kérdés egyszerű: megújul a katonák utcai egyenruhája, de nem mindegy, hogy három- vagy négygombos lesz-e. Azt nem tudni, hogy a végeredményt hogyan számolják majd be a döntésnél, de tény, ha már a Magyar Honvédség fegyverzete megújul, a jövőben akár Airbus helikopterek is repülhetnek, pöröghetnek a H225M-es lapátjai, a szovjet T–72-esek helyett szánthatják a dombokat Leopard 2A7 és 2A4 lánctalpak, nem beszélve az PzH–2000 önjáró lövegekről, és Kiskunfélegyházán gyártanak majd P–07 és P–09 típusú pisztolyokat, Bren 2 típusú gépkarabélyokat és Scorpion Evo 3 típusú géppisztolyokat, nyilván a Magyar Honvédségnek sem mindegy, milyennek látják katonáikat a civilek a hétköznapokon.

Igaz, a civil szóval ma már pontosan illik bánni, hiszen a Magyar Honvédségnél például már 2004-ben felállt a Civil-Katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központ (MH CKELMK) is, melynek tagjai olyan katonák, akik amúgy civilek, de katonák. Nincs itt ellentmondás, még csak látszólagos se. Az ugyanis teljesen logikus elgondolás, hogy egy nemzet hadserege nem szakadhat le a társadalomról, már csak azért sem, mert a honvédség soraiba is magyar állampolgárok jelentkeznek, így civilek és hivatásosok együtt élnek az év minden napjában. Ma már a Magyar Honvédség civil munkavállalói is honvédelmi alkalmazottként dolgozhatnak.

De az MH CKELMK tagjai nagyon is katonák, tisztjei egyetemet végeznek, és közülük sokan most is itt vannak Budaörsön, segítenek a bemutatók helyszínein, információkkal látják el az érdeklődőket. Munkájuk akad bőven, és a nyílt napra látogatók nem kis örömére, megelégedésére vagy éppen meglepetésére sok közöttük a fiatal lány. Bár egy katonára, aki például hadnagyi rangban áll a tűző napon, és felettesének kérdésére úgy kezdi a választ, hogy jelentem, aligha lehet azt mondani, hogy lány.

Apró mosoly bujkál is a szájuk szegletében, amikor a meglett családapák úgy szólítják meg őket, hogy kisasszony, de minden kérdésre készséggel felelnek, amire meg nem, arra kedvesen azt válaszolják, hogy most inkább nem felelnének. Annyi azonban megtudható tőlük, amiről Benkő miniszter is beszélt a Honvédelem Napja kapcsán, hogy a „honvédség egy nagy család”, s aki még azt is mondta, hogy azt szeretnék, ha ez a család a jövőben bővülne.

Merthogy a Magyar Honvédség haditechnikai bemutatójának egyik legfontosabb célja, túl technikai és harcászati bemutatókon és bármiféle nosztalgián: a toborzás. Mert, és ez persze elsősorban hazafias gondolkodás, a toborzók mottóul nem véletlenül az 1848–49-es dicső időkhöz nyúltak vissza, gróf Batthyányi Lajos, Magyarország első felelős kormánya miniszterelnökének szavaihoz: „Minden hazafi szent kötelessége hazáját bel- és külellenségek ellen védeni: ezt igényli a természeti jog, ezt parancsolja a törvény.”

Ez aligha vethető a jelenkor főtisztjeinek szemére. A hadnagyi rangban szolgáló MH CKELMK katonahölgyei is azt mondják, hogy ez nekik tetsző hivatás, arról nem is szólva, hogy a honvédség, ez a „kis-nagy család” stabil életformát biztosít, kiszámítható jövővel és előmenetellel, és ha egy no elmegy szülni, az elképzelhetetlen, hogy ne térhessen vissza beosztásába. Egyvalami azonban valóban változhat az évek során, a szolgálati hely, de a katonák élete már csak a vezénylésről szól: ott teljesítenek szolgálatot, ahol szükség van rájuk.

Ezt pontosan tudja minden katona, aki felölti az egyenruhát. Tisztában vannak minden körülménnyel és változóval, amit a mai világ a lábuk elé sodor. Aœháborús veszéllyel, a háborúk megváltozott természetrajzával. Azzal, hogy a szemben álló felek a csatákat már nem feltétlenül szemtől szembe vívják, és nem is feltétlenül a csatatéren. Új szavakkal és fogalmakkal ismerkednek, kiberháborúval, hibrid harcmodorral, s bár a tényt nem könnyű elfogadni, de tenni ellene muszáj, hogy az ütközetek helyszíne lehet az utca, akár egy pláza vagy egy asztali számítógép, banki rendszer.

Talán ezért is nagy a tolongás az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred sátránál, mert amíg a Gripen vadászgépek áthúznak a tribün felett, a gyerekek ámulva guggolnak a bombakereső robotjármű karja alá. Látványos kis jószág ez a távirányítással működtetett masina, amelyik kis kerekein, lánctalpain képes megközelíteni és felderíteni magára hagyott, veszélyesnek tűnő tárgyakat, bőröndöket, zsákokat.

Aœlurkók közül azt már kevesen tudják, hogy I. osztályú tűzszerész nem akárkiből válhat. Hat-nyolc év kemény munkája és tanulás szükséges hozzá, és a katonák munkája nem csak abból áll, hogy hajókáznak a Dunán, kutatva a második világháborúból itt maradt, meder mélyén, iszapban pihenő bombák után.

Azt persze nem lehet megmondani, hogy a budaörsi repülőtérre kilátogató fiatalok közül hányan jelentkeznek majd katonának. Mert az anyák azért óvatosan engedik játszani gyerekeiket a fegyverekkel. A szívük mélyén tudják, hogy a „ha békét akarsz, készülj a háborúra” elve az emberiség egész történelmén átvonul, és olyan ország nem maradt fent a térképen, amelyiknek nem volt hadserege, de még az is megesett, hogy volt, és az ország mégis eltűnt a térképről. Ám érzik és látják azt is, hogy az igazi katonák soha nem akarnak háborút, csupán a békét őrzik a maguk eszközeivel és lehetőségeivel.