Megdöbbentő mennyiségű pénzt hagytunk az osztrákoknál!

– Apám az osztrák határ mentén élte le az életét, de még soha nem járt a túloldalon. Gondoltuk, átvisszük, hadd szívjon egy kis nyugati levegőt. Megcsináltattuk az útlevelét, kiváltottuk a valutakeretét, 60 dollárt kaptunk fejenként. Fürstenfeld lett az úti cél. Alighogy átléptük a határt, magyar feliratokat láttunk mindenfelé, hol mit lehet vásárolni. A magyarok meg mint a sáskák, zizegtek az utcákon, az üzletekben. Apám 74 éves parasztemberként egy kis Vas megyei faluból még Pesten sem találta volna a helyét. Nem ájult el különösebben a nyugati világ csillogásától – már amit egy 8000 lelkes kisváros nyújthat. Aztán a pokol, ami hazafelé, a határon fogadott bennünket, rémálmomban se jöjjön elő. Hosszú órákat kellett várnunk, Trabantok és Wartburgok csordultig rakva dobozokkal, az emberek a még otthon elcsomagolt szendvicseiket majszolták. Apám kijelentette, hogy ő soha többet nem megy sehová. A feleségemmel később egynapos bécsi buszútra fizettük be, hifitornyot vettünk, ez lett a legnagyobb szerzeményünk. Az emberek mindent megvásároltak, akár szükségük volt rá, akár nem – meséli György a 30 évvel ezelőtti, ma már kissé megmosolyogtató élményét.

A Minisztertanács 1987. november 27-én vezette be a világútlevelet, amely „a világ összes országába többszöri beutazásra jogosított”. Az 1988 januárjában életbe lépett szabályokat kihasználva a magyarok többsége nem a világot célozta meg, csupán a szomszédos Ausztriát. És leginkább nem azért, hogy a Belvedere-ben megnézze a világ legnagyobb Klimt-gyűjteményét, hanem hogy Gorenje hűtőládát, Grundig tévét és videót meg Fa szappant, Milka csokit és Donald rágót szerezzen be. A mérsékelt áruválasztékhoz szokott honfitársaink százezrei zarándokoltak a Mariahilfer Strasse környékére, így ’88-89-ben ötvenmilliárd forintnak megfelelő schillinget költöttek el a „sógoroknál” – már-már kockáztatva az ország fizetőképességét.

De miért éppen a Gorenje hűtőláda lett az időszak szimbóluma? – Nem ez volt a legnagyobb mennyiségben behozott áru, de mindenképpen a leglátványosabb termék – hangzott el a Magyar Nemzeti Múzeum kerekasztal- beszélgetésén, melyet a Közös időnk – 1989 című kiállításhoz kapcsolódóan, A nagy Gorenje-korszak címmel szerveztek. Sári Zsolt néprajzkutató, Valuch Tibor történész, Prohászka Imre fotóriporter és Tóth Eszter Zsófia történész boncolgatta a harminc évvel ezelőtti vásárlási láz miértjeit. A Gorenje-kultusz szociológiai vonatkozása: a befőzés helyett egyre jobban elterjedt a fagyasztás, sokan e módszert választották az élelmiszerek tartósítására. A hiánygazdaság szűkös évtizedei után elkezdődött a felhalmozási vágy, sokan jónak látták, ha nem csak a hűtőgép, de a fagyasztóláda is megtelik. A gazdasági észszerűség és a vállalkozókészség is magyarázatot ad a vásárlási lázra: a videomagnó az Otthon Áruházban 48 ezer forintba került, míg a szomszédoknál 18 ezerért lehetett beszerezni.

De a nyugati világ más izgalmakat is rejtegetett. Bécsben olyasmikkel találkozhattak a magyarok, amik itthon tabunak számítottak. Az óvszer-automatákat időnként magyar felirattal is ellátták, figyelmeztetve a vásárlót, hogy a tartalma nem rágógumi. A peep show-kat úgy lepték el a magyar férfiak, mintha a paradicsomba érkeztek volna, és a szexkazettákra sem sajnálták a pénzt. Ez utóbbi jelenség még jogszabály-módosítást is előidézett: a Vám- és Pénzügyőrség rendeletben engedélyezte, hogy személyenként egy pornókazettát legálisan hozhassanak be Magyarországra – azt megelőzően a büntető törvénykönyv szigorúan tiltotta.

Virágzott a dobozos sörök és üdítők forgalma, ezek is mind Ausztriából érkeztek, nálunk nem lehetett kapni. A családok gyűjtötték az üres italos dobozokat, sok helyen a lakások díszévé váltak, hogy a vendégek láthassák: „nekünk futja rá”. Az illatos szappanok nem a mosdóra, hanem a ruhák közé kerültek, a számítógépről pedig álmodni sem lehetett, lévén COCOM-listás – azaz nyugati kiviteli tilalom alá eső – termék volt. A leleményesség jelentette a megoldást: a komputereket alkatrészenként hozták be, a boltokban a „Magyarul beszélek” táblák mellett ott virított a „Bármit szétszedek!” felirat is. Többen próbáltak csencselni, pluszpénzhez jutni: a felnőttek ékszerekkel, videomagnókkal és órákkal üzleteltek, a gyerekek pedig az iskolában lettek nagymenők a sokak számára elérhetetlen Mars csokival, Donald rágóval, mentolos Tic Tackal.

– Sajnos volt egy másik vonatkozása is Ausztria „magyar megszállásának”. Ha az üzletben ingyen adták a szatyrot, hazánkfiai százat vittek el belőle, s a fizetést, ahol lehetett – leginkább a mosdókban – elkerülték, számos helyen kiírták magyarul: „Ne lopj!”, „szégyentúrának” nevezték e kiruccanásokat – idézi az emlékeket Prohászka Imre, aki ezekben az években rengeteget járt fotózni Ausztriába.

Vitathatatlan, hogy 40 év után először kóstoltunk bele a jólétbe, élveztük a szabadságot. Azt hittük, csupán kettőt kell aludni, és olyan jó világ lesz nálunk is, mint tőlünk nyugatabbra. Valuch Tibor szerint nem egészen így történt…

Kurrens cikkek

A bevásárló turizmus súlyos előzményeként 1965-ben belkereskedelmi miniszteri rendelet született arról, hogy a szlovák–magyar határon be kell zárni a boltokat, mert mindenki a szomszédba jár vásárolni. A ’70-es években a Délvidékről tonnaszámra érkeztek a Cézár konyakok és a cigirágók, míg Romániába a fogamzásgátlót, Kárpátaljára pedig a Trapper farmert vitték tőlünk számolatlanul a ’80-as években.

Ünneplés helyett

A történelem fintora, hogy az 1988-as kiutazási láz november 7-én, a „nagy októberi szocialista forradalom ünnepén” tetőzött. A€ bucsui határátkelőtől például a 12 kilométerre fekvő Szombathelyig állt a kocsisor. Az abszolút rekordot egy másik szocialista főünnepen, 1989. április 4-én állították fel, amikor becslések szerint félmillió magyar járt – a Híradó szerint „kétnapos videó- és hűtőláda-fesztiválon” – Ausztriában. (Forrás: Múlt-Kor)