Titokzatos város a föld alatt

„Különben az egész város alja csupa kő, s a városbeli házak alatt is gyakori a borok őrzésére kiválóan alkalmas borpince” – írta Bél Mátyás már az 1700-as években. A riolittufába és darázskőbe az elmúlt fél évezred alatt olykor többszintesen vájtak üregeket, egy részükbe boroshordót gördítettek, de a XVIII. században lakták is azokat az egriek, vélik a történészek. Mindez romantikusan hangzik, de akad olyan utca Egerben, ahol a közelmúltban is többször beszakadt a pince fölött vezető út, és a károk elhárítására gyakran kellett költeni. A föld alatti világ titkainak felderítését az egri várban kezdtük. „Puskákat pofádhoz! Izzítsd a kanócot! Isten nevében tűz!” – így vezényelték az Egri Vitézlő Oskola tagjait, majd eldördült a díszlövés a Dobó-bástya előtt a nemzeti emlékhelyek napján. Később a látogatókat időutazásra invitálták a kazamatákba és az onnan nyíló aknafolyosókba. Ezúttal megelevenedett a történelem, és a legendás ostromok szereplőivel is találkozhattunk. Összefutottunk többek közt Veronkával, a szomolyai sütőasszonnyal és másokkal is a hős egri nők közül.

PAPI TIZED A MÉLYBEN. Hazánk hét legérdekesebb építészeti emléke közé választották néhány éve egy közönségszavazáson az érseki pincerendszert, e város alatti várost. A hagyomány szerint Szent István alapította egri püspökség székhelye először a várban volt. Ám a török hódoltság után, amikor Telekessy István püspök visszatért, pusztulásra lelt, és sem lakásra, sem székesegyházra nem talált a várban, így a városban jelölte ki az új központot. A XVIII. században kezdték vájni azt a több kilométer hosszú, látványos pincerendszert, melyet ma újra bejárhatunk. A kibányászott tufaköveket az érseki palota építéséhez használták fel, a pincében pedig a papi tized fejében kapott jóféle bort tárolták. Tavaly az állam átadta az Egri Főegyházmegyének a pincerendszert, így az újra az érseki palotához tartozik, és annak látogatóközpontjából közelíthető meg. A látványos föld alatti járat egyik pontján a bazilika lépcsősora alatt vagyunk, sőt odalenn egy kristálytiszta vízzel csordogáló patakra is rácsodálkozhatunk.

– A várbéli pincerendszer jelentőségét az adta, hogy az ostrom idején ott tartották az élelmiszert és az innivalót a katonák eltartására. Van olyan hely, ahol három, egymás feletti szinten vájtak pincét. Az úgynevezett provizori pincében gyűjtötték azt a bort, amely tizedben befolyt az egri püspökség területéről. A várban több mint fél évszázada végeznek ásatásokat, így mondhatjuk, hogy a pincerendszer egészét ismerjük, sőt drónnal feltérképeztük – mondta dr. Kelenik József, az éppen 60 éve alapított Dobó István Vármúzeum szakmai igazgatóhelyettese. Nem túlzás, hogy hajdan az egész Várhegyet átfúrták. Az alagútrendszer egy része természetes úton jött létre, miután a mészkövet kimosta a víz, erre segítettek rá buzgón eleink. A föld alatti rendszer egy része a várban csak vezetéssel járható be, de így is akad, akire a sötétben rátör a pánik.

BANDÁZÁS ÉS PERPATVAROK „Gazdáé a pince, asszonyé a pénz” – tartották régen Egerben, s a férfiak szívesen időztek a boroshordók társaságában. Ez a napokig tartó úgynevezett bandázás szent volt, a fehérnép nem is merészkedhetett a közelbe. A borospincéket régen számozták, ennek hagyománya ma is él a Szépasszony-völgyben, ahol az első ágakat a XVIII. században vájták. A pince birtoklása olykor pereskedéshez vezetett. Fajcsák Attila kutatásaiból tudjuk, hogy az 1950-es években is per kerekedett abból, hogy kié a szomszéd telke alá húzódó pinceág. Ami a telek nagyságában a mélyben van, s ami az égig tart, az a gazdáé, tartotta a helyi szájhagyomány, ám a jog szerint a kertje alá benyúló pince ettől még nem a földtulajdonosé. Az utolsó helyi pincefaragó mester az 1970-es években fejezte be tevékenységét, de ez nem jelenti azt, hogy nem bővítik a pincéket. Legutóbb például a Szépasszony-völgyben a Willa Wanda Bormanufaktúránál dolgoztak a gépek, dacolva a nehéz terepviszonyokkal.

Egy népes csoporttal indultunk a Setét-kaputól a kazamatába: az utunk jó ideig a bástyán belül vezetett az ágyútermen át, majd az aknafigyelő folyosóban már jó 15–20 méterrel a föld alatt jártunk. Az aknafigyelőkben üstöt állítottak fel, s ha abban fodrozódott a víz, az azt jelezte, hogy a közelben jár az ellenség. Máskor a dob membránjára borsót hintettek, és annak rezgése figyelmeztetett a török közeledtére. Oxigénhiány, sötétség, állandó életveszély – mindezeket le kellett győzniük a katonáknak, akik a XVI. századi ostromok idején az aknaásás fáradságos munkáját vállalták. Görnyedten dolgoztak a szűk folyosóban, s akár egy ágyúlövés lökéshulláma is beomlaszthatta a földet, ami betemette őket. Akkor sem jártak jobban a vitézek, ha az ellenség felfedezte, hogy ásnak, csákányoznak, mert ha a közelükben felrobbantottak egy hordónyi lőport, ők a föld mélyén rekedhettek, s halálukat lelték az immár örök sötétségben.

BOKÁIG VÍZBEN. „Valami tíz kis lépcsőn kellett lemenniük. A lyuk ottan kiszélesedett. Rakott volt, mint a pince. Állva lehetett benne járni. A levegő nehéz volt. Az alagút sötét. A falakat itt-ott a salétrom fehér virága foltozta be. A kövek nyirkos hideget leheltek. Miklós ment elöl. Vitte a gyertyát. Olykor bokáig érő vízben jártak, olykor kőbe akadtak, amely a boltozattól vált el” – így írta le Gárdonyi Géza, a vár kultuszának megteremtője az Egri csillagokban, miként próbált bejutni Cecey Éva és az önfeláldozó Miklós deák egy titkos alagúton át a várba.