A ballagás elmaradt: út az iskolából a gettóba...

Az első világháború után Csehszlovákiához csatolt Kassa 1944-ben már több mint öt éve ismét Magyarország része. A Miskolci Magyar Királyi Állami Hunfalvy János Gimnáziumot az első bécsi döntés után 1939 nyarán a teljes tanári karral átköltöztették Kassára. Az iskola évkönyveiből kiderül, hogy a Hunfalvy 300 diákkal kezdett a megürült állami leánygimnázium épületében. 1942-ben az épületet a katonaság kórházi célra lefoglalta, így a Kovács utcai állami elemi iskolában folytatták a tanítást. A valláserkölcsre és a hazaszeretetre építő oktatás sikerének tartották, hogy a tanulóifjúságot sikerült „távol tartani és megóvni a szélsőséges politikai és társadalmi mozgalmaktól”.

A háborútól azonban nem tudták megóvni: a fűtési nehézségek, a tanárok bevonulása, a sebesült katonáknak való gyűjtés, valamint az elgázosított területen való áthatolással meg a vödörláncalkotással megismertető légoltalmi kiképzés az iskola mindennapjainak része lett. A Hunfalvynak idővel, 1944 márciusában a Kovács utcai épületet is át kellett adnia a katonaságnak, ezért a tanévet már kora tavasszal zárták. Csupán az utolsó éveseknek tudtak helyet biztosítani a Rákóczi Internátusban (eredetileg a város közép- és főiskolásai számára fenntartott kollégium, amely 1939-ben Makóról költözött Kassára), de április elején a tanítás számukra is befejeződött. A háborús helyzetre való tekintettel a ballagás is elmaradt.

„Az életbe távozó ifjaink mindössze tanáraiktól búcsúzhattak el az ötödik órában – olvasható az iskola évkönyvében. – Az igazgató beszédet intézett a távozókhoz, lelkükre kötve, hogy a mostani világégésben, amikor nemzetek és népek semmisülnek meg, önfeláldozó és hű fiai maradjanak a hazának.” Az érettségi vizsgák április 21-ig tartottak. Valószínűleg ezután készülhetett a fotográfia a Rákóczi internátus udvarán a VIII. B diákjairól és tanáraikról (az évkönyvben közölt osztálynévsorral összehasonlítva kiderül, hogy a 24 tanuló közül kettő hiányzik a képről). Az osztályba 1924 és 1926 között született fiúk jártak, főleg Kassán élő kiskereskedő, tisztviselő és iparos szülők gyerekei. Az érettségi utolsó napján vizitált a városban Endre László. A belügyminiszteri államtitkár a Szepsi úti téglagyáron kívül a városban három kisebb gettó kijelölését javasolta. A Kassára koncentrált zsidókat, több mint 13 ezer magyar állampolgárt négy transzporttal deportálták. Az első május közepén, az utolsó június elején hagyta el a kassai vasútállomást.

Köztük volt az a hét fiú is, akiket az osztályképen valaki csillaggal megjelölt. Róth Károlynak, Róth Györgynek, Horn Györgynek, Sós Györgynek, Farkas Tamásnak, Fodor Oszkárnak és Deutsch Ernőnek nem sokkal az érettségi után, április 27-ig gettóba kellett költöznie. A fotográfia a képen szereplő egyik maturálóé, Sztehlo Mátyásé volt, aki erdőmérnök apjával akkoriban Kassán élt. A hagyatékot az unokatestvére, Schermann Ákos adományozta a Fortepannak, a digitális fotógyűjteménynek, hogy bárki számára ingyenesen hozzáférhető legyen a XX. századunk hiteles története – képekben. Sztehlo Mátyás később Sopronban evangélikus teológiát végzett, és haláláig lelkészként szolgált Békéscsabán, Balassagyarmaton, Salgótarjánban, Sámsonházán és Bükön. Szülei és négy öccse Csehszlovákiában maradtak.

A múlt homálya fedi, hogy ő maga vagy valaki más csillagozott-e. És akkoriban vagy jóval később? Miként azt sem tudni, hogy az illetőt a tárgyilagos dokumentálás vagy ártó szándék vezette… A zsidó áldozatok adatbázisaiból tudható: mind a hét fiú meghalt Auschwitzban vagy Dachauban. A kassai zsidók közül csupán pár százan tértek vissza a háború után.

VAJON HOL LAPPANGANAK? A magyarországi zsidóság elleni atrocitások, megkülönböztetésük, gettósításuk, kifosztásuk és deportálásuk, sőt sok esetben a megsemmisítésük is a „szemünk előtt történt” (ellentétben a kommunizmusépítés számtalan rémtettével), mégis, alig maradt róla fotográfia, képi bizonyság – ez derült ki a Magyar Nemzeti Galéria augusztus 25-ig látogatható Fortepan-kiállításán. A több mint 600 ezer, sárga csillag viselésére kötelezett honfitársunkról, a mintegy 200 gettóról, az ötezer települést érintő deportálásokról, a majdnem kétezer budapesti csillagos házról kevesebb mint 700 fotó tanúskodik, amelyből mindössze 24 ábrázolja a deportálásokat. A budapesti gettóról, ahol több mint 60 ezren éltek rettenetes körülmények között két hónapon át, konkrétan egyetlen kép sem ismert. Nincsenek fotók a nyilasok rémtetteiről, a Dunába lőtt áldozatokról, a csendőrök és a Zsidó Tanács működéséről. Nem készültek fotók a halálmenetekről vagy a bújtatott zsidó személyekről, családokról sem. Miközben a légitámadásokat vagy az épületkárokat sokan, sok képen megörökítették. Mindez különösen nehezen érthető, ha hozzátesszük azt a tényt, hogy az érintettek zöme a polgári életmódot folytató városi középosztály tagja volt – s mint ilyenek, fényképezőgépet használók, akiknek családi fotóiból több tízezer látható a Fortepanon is. Hogy saját szenvedéstörténetükről miért nem készültek nagy számban képek – még azelőtt, hogy a fényképezőgépeiket is be kellett szolgáltatniuk –, vagy ha készültek, miért semmisítették meg őket, nem tudjuk. A másik oldal vizsgálatával is adós a fotótörténet. Nem tudjuk, hogy mi történt a csendőrség, a honvédség és a rendőrség fotóarchívumával. Készültek-e egyáltalán ilyen dokumentációk, és ha igen, mi történt velük? Ugyanígy nem ismerjük a német haditudósítók teljes anyagát, egy-két sorozatot leszámítva alig maradtak meg képek. Vajon lappanganak-e még valahol ezek a fontos kordokumentumok? Óriási jelentőséggel bírna minden egyes újonnan fellelt és megosztott képkocka, amely kézzelfoghatóbbá tenné ezt a szörnyű, szégyenteljes időszakot.