A puszta csodái, képekbe komponálva

„Más szemmel nézem a világot is, mióta a keresőt a szemem elé emeltem. Egy lehullott levél, egy emberi mosoly is más már számomra, mint azelőtt, mert amikor valami szépet látok, képzeletben akkor is exponálok egyet” – így mutatkozik be honlapján a püspökladányi születésű Daróczi Csaba természetfotós, földrajz–testnevelés szakos tanár. Huszonöt évvel ezelőtt felesége révén került az alföldi kisvárosba.

– Nekem a fotózás ma is hobbi. Még szegedi főiskolásként egyik csoporttársam elcsalt egy természetfotó kiállításra, ami annyira lenyűgözött, hogy kifelé jövet megjegyeztem: én is természetfotós leszek. Azon ábrándoztam, milyen nagyszerű élmény lehet madarakat, bogarakat, virágokat megörökíteni, csakhogy magáról a fényképezésről nem sok fogalmam volt. Az alapokat lényegében autodidakta módon tanultam meg, ugyanis a földrajzi terepgyakorlatokon kötelező volt fotóval dokumentálni a látottakat. Havonta eljártam a Szegedi Fotókörbe, ahol rendszeresek voltak az értékelések, de én nem nagyon mertem megmutatni a képeimet. Viszont figyeltem, mit mondanak a többiekéről, abból is sokat tanultam. Állandóan spóroltam, gyűjtöttem a pénzt a felszerelésre. És egyre több időt töltöttem a természetben.

Daróczi Csaba mindig azt fotografálta, amihez megfelelő technikai lehetősége volt. Másokhoz hasonlóan ő is madarakkal kezdte, ami igencsak időigényes foglalatosság, ráadásul túl nagy a „konkurencia”, arról nem is beszélve, hogy a kollégák eddigi képei igen magas színvonalúak, nehéz figyelemfelkeltőt produkálni. Csaba ezért azt javasolja a tanácsért hozzá fordulóknak, keressenek inkább más témát. Erre maga is rájött: egy idő után a mikrofotózás felé fordult, az is színes és változatos világ, nem feltétlenül szerencse, hanem inkább kreativitás kell hozzá, látványos kompozíciók születhetnek.

– Egyik első sikeremet a hangyák életéről készített sorozatommal értem el – meséli a sokszor extrém helyzetekben dolgozó fotóművész. – Beálltam az erdőben egy hatalmas bolyba, és vártam a különleges pillanatokra. Némi praktikára is szükségem volt, gumicsizmám szárát bekentem olajjal, így a csúszós felületen a rovarok nem tudtak felmászni rám. Nem jártam azonnal sikerrel, de végül le tudtam fotózni egy döglött kukacot cipelő transzportot, később pedig egy kisebb víztócsánál ivó hangyát. Az ilyen jelenetek sokak számára újdonságként hatnak, csakhogy megismétlődhetnek, ezért a természetfotós annak örül, ha olyasmi kerül a szeme elé, amit még soha nem látott senki.

Csak az eredeti ötlet számít! Igyekszem minden kattintással elérni, hogy az mindig valamivel többet nyújtson a néző számára a megszokott látványnál. Ehhez nem árt ismerni a természetfotósok alapszabályait, amit a soltvadkerti mester saját tapasztalatai alapján alkotott meg. Először is: nem kell sajnálni az időt. Megéri hajnalok hajnalán kimenni a természetbe, hiszen olyankor nemcsak a fényviszonyok inspirálóbbak, hanem az élővilág is más arcát mutatja. Azzal sem árt tisztában lenni, hogy a felkészületlenség miatt elmulasztott jelenetek nagy valószínűséggel soha nem térnek vissza, vagy csak nagyon sokára ismétlődnek meg. Ajánlatos tehát olyan felszerelésről is gondoskodni, amelyről csak a helyszínen derül ki, hogy érdemes volt elcipelni.

Daróczi Csaba egyszer magával vitte a pusztába a kisfiát, aki kiszállva az autóból őszintén megjegyezte: „De apa, itt nincs semmi!” Első látásra valóban kevés izgalmat nyújt a rónaság, csak annak fedi fel szépségét, aki alázattal és szeretettel közelít felé. A természetfotós fejet hajtott a puszta előtt, és jól ismeri az apró csodákat. Meglátja a harmóniát egy szél által formákba rendezett fűcsomóban, egy kiszáradóban lévő szikes foltban, egy befagyott vízállásban, egy korhadóban lévő fatörzsben. Ezek a képei festményekkel is felérnek. Mindegyik arról árulkodik, hogy a Kiskunság költőjéhez, Petőfi Sándorhoz hasonlóan ő is mennyire szereti az alföldi tájat.

Nincs is más vágya, mint az, hogy minél több időt töltsön a természetben, és olyan képeket alkosson, amelyek látványa befészkeli magát az idegsejtjeinkbe, és akkor is átéljük a varázslatot, ha nincs előttünk a kompozíció. Ahogy végiglapozzuk a nemrég saját kiadásában megjelent, a Folyók gyermeke (A Kiskunság) című fotóalbumát, feledhetetlen élményben lesz részünk. Alkotói pályafutása 25 éve alatt számos nemzetközi és hazai díjban részesült. Idén tavasszal a világ legnagyobb összdíjazású versenyén, Dubajban 51 ezer fotós 62 ezer pályamunkája közül a kiskunsági szikes tavakról készített videójával negyedik lett.

– Nincs az országnak még egy ilyen kis területen elhelyezkedő változatos tája. Az érintetlen területeken csak drónnal tudok fényképezni. Lakóhelyem 20 kilométeres körzetében megtalálhatók a szikes puszták, a szikes tavak, az árvalányhajas mezők, a homokpuszták, a homoki erdők, a lápvidékek, a vadregényes érintetlen turjánosok. Megannyi változatos táj, megannyi változatos életközösség. Nem kell egzotikus vidékekre utaznom témáért. Egy természetfotós ennél jobbat nem is kívánhat magának.