Pataki Ági újra a falról mosolyog ránk

– Úgy látszik, falmászó lettem. Falról le, falra fel. Még a múlt században, 1982-ben helyezték ki a budapesti Kálvin tér tűzfalára a Fabulon hirdetését, melyet Erdély Miklós, a kor egyik legjelentősebb avantgárd művésze hozott létre a fia segítségével. Ezen a különleges alkotáson – ami a fotó és a kerámia ötvözete, pici darabkákból rakták össze – szerepelt az arcképem.

Ezáltal lettem igazán ismert. A fotó jóval korábban készült, az Iparművészeti Főiskola végzőse, Németh Andrea engem kért meg, hogy legyek modellje a portrésorozatának, amit a diplomamunkájának szánt.

Aztán a vizsgakiállításon Veres Mária, a Kőbányai Gyógyszergyár reklámfőnöke kiszúrta azt az ominózus fotót, amit a Fabulon népszerűsítéséhez használtak. Gyakorlatilag én csak akkor szembesültem a ténnyel, hogy egy kozmetikai termék arca lettem, amikor megláttam a plakátot az utcákon.

– Nem kötöttek önnel szerződést?

– Ne csodálkozzon, akkor így mentek a dolgok, rendezetlenek voltak a jogviszonyok. Mivel nem kaptam szerződést, a részletekbe sem kellett beavatniuk. De nem gondolnám, hogy ezt szándékosan tették.

Senki nem keresett ezen vagyonokat, egyszerűen mindenki akart valami újat, valami jót csinálni. Nekem viszont furcsa volt ez az eljárás és pert fontolgattam. Végül leültek velem tárgyalni, s felajánlották a további együttműködést. Azt szerették volna, ha én lennék a márka arca.

Azokban az időkben még nem volt divat nálunk, hogy egy modellt hosszú távra „megvegyenek”, de vonzó ajánlatot tettek. Valamivel később létrejött a Kálvin téri tűzfalmozaik, ami az évtizedek során kultikussá vált, mígnem elérte a végzet, és egy irodaépületet építettek oda.

Bojár Iván András művészettörténész Mentsük meg Pataki Ágit! jelszóval mozgalmat hirdetett a nagyméretű kép megőrzése érdekében, minek következtében 2000ben műemlékké nyilvánították, és az Országos Műemlékvédelmi Hivatal raktárába került. Tavaly a Kieselbach Galériában kiállították egy darabját – a szem körüli részt –, így derült ki sokak számára, hogy a legendás reklámkép még nem vált az enyészetté.

– Talán valamikor még utcára is kerülhet. Ami viszont már biztos: az Astoriánál elhelyezett épülethálón látható a mostani arca.

– Milyen furcsa az élet, a Fabulon hajdani legnagyobb konkurenciája, a Helia-D keresett meg, hogy velem szeretnék reklámozni az új terméküket. És felvetették, érdekes lenne, ha 40 év elteltével megint egy épület falán látnának.

– Egyből elfogadta a felkérést?

– Ellenkezőleg: sokáig gondolkodtam rajta. Először is azért, mert nálunk egyáltalán nem szokványos, hogy 68 esztendős korában ilyen ajánlattal keressék meg az embert. Én 40 évesen hagytam abba, ami már önmagában is rekordnak számít, hiszen két évtizedet húztam le a szakmában.

Hogy most eszébe jutottam valakinek, abban talán szerepet játszhat az az újabban tapasztalható világtrend – amiben a L’Oréal az élen jár –, melynek során olyan arcokat keresnek, akik hitelesen tudják képviselni a reklámozandó terméket, illetve presztízsben és életkorban is megfelelnek az adott márka elvárásainak.

Nem szeretném magamat hozzájuk hasonlítani, de ha Jane Fonda és Helen Mirren a hetedik-nyolcadik ikszen túl megengedhet magának egy ilyen „őrültséget”, akkor én is belemehetek ilyesmibe. Mindenképpen örvendetesnek és racionálisnak tartom bizonyos cégek azon irányú felfedezését, hogy a potenciális vásárlók igénye és igényessége nem 40-50 éves korig tart, hanem életünk végéig.

– Ami a divatvilágot, a manökenek mozgásterét illeti, a Kádár-korszakban nem volt olyan mérvű szabadság, mint most.

– Teljesen mások voltak a mi lehetőségeink. A reklámiparban sok mindent kellett nélkülözni, hogy csak a piacgazdaság hiányát említsem. A hirdetéseket sokan felesleges luxusnak vagy hóbortnak tartották, holott tőlünk nyugatabbra már ez is egy iparág volt. Hogy nálunk is elkezdődött valami, és mi, modellek a részesei lehettünk, annak nagyon örültünk.

– Irigyelték önöket?

– Azt nem tudom. Talán az utazás lehetett irigylésre méltó tényező, hiszen akkoriban háromévente lehetett Nyugatra utazni, nekünk pedig évente többször is lehetőségünk adódott külföldi divatbemutatókon részt venni. Gondolom, azt a kemény munkát, ami a mi szakmánkkal járt, senki nem irigyelte.

Kívülről nézve a modellkedés könnyű pénzkereseti forrásnak látszik, holott egyáltalán nem az. Keményen dolgoztunk, és ugyanúgy nem voltunk megfizetve, mint még nagyon sokan.

– Nemrég jutott a tudomására, hogy az „átkosban” önt is megfigyelték. Látta a jelentéseket, melyeket egy bizonyos „Vass Klári” írt?

– Nem voltak illúzióim, hogy a mi körünkben is működött a besúgói mechanizmus, de nem foglalkoztam vele. Engem békénhagytak, soha nem akartak beszervezni, atrocitások sem értek.

Csak egyszer éreztem a rendszer „büntetését”: 18 évesen idegenvezetőként dolgoztam Spanyolországban, ahol felfigyelt rám egy modellügynökség, egyéves szerződést akart kötni velem egy kozmetikai cég. Hazajöttem, hivatalossá akartam tenni a kinttartózkodásomat.

Persze nem engedtek ki, sőt az útlevelemet is bevonták egy évre, nehogy disszidáljak. Miután ez így működött, ehhez szoktunk hozzá, különösebben nem rázott meg. Visszatérve „Vass Klárihoz”, tudom, hogy kiről van szó, de nem szeretném felfedni a kilétét, semmiféle haragot nem érzek iránta. Megkaptam a jelentéseit, mindet elolvastam. Két „célszemélyt” érintett.

Azt kell mondanom, ilyen jóindulatú, dicsérő beszámolókat, mint amelyek rólunk szóltak, ebben a műfajban még nem olvastam. Elég sokáig tartott a megfigyelésünk, de egyetlenegy olyan mondat nincs a szövegekben, amiből az derülne ki, hogy az illető ártani akart volna nekünk. Valószínűleg nem tudta lerázni magáról a feladatot.

– Elmúltak ezek az idők is. Mennyire követi a mai modellvilágot?

– Nem tudom magam kivonni alóla, mivel a férjemmel, Kovács Gáborral közösen jegyzett cégünkkel reklámfilmeket is gyártunk. A magyar divat meg alapból érdekel. Most, hogy a kormányzat több pénzt tesz a rendszerbe, remélhetőleg látványos lesz a fejlődés, és valóban a tehetséges divattervezők jutnak lehetőséghez.

Régen a nemzetközi karriert a fizikai határok gátolták, ma pedig a befektetéshez szükséges pénz – legyen az önerő vagy támogatás – előteremtése okozhat fejtörést, hiszen annak hiányában még a legjobbaknak is nehéz érvényesülniük. Egyébként ez a filmre is igaz.

– Vannak már világhírű modelljeink. A mai viszonyok közt önök is lehettek volna azok?

– Nehezet kérdezett. A genetikai állomány adott volt, viszont „vasfüggöny” mögött éltünk, így mozdulni sem tudtunk ebből a zárt világból. Akik a közelmúltban lettek híresek, ők sem itthon jutottak fel a csúcsra, hanem külföldön.

Tudunk róluk persze, büszkék vagyunk rájuk, de ehhez előbb a hazájuktól távol kellett sikeressé válniuk. Mint például Mihalik Enikőnek és Palvin Barbarának. Alig ismerem őket, de örömmel veszem a sikereiket és drukkolok nekik.

Hadd hozzak egy filmes párhuzamot: ha egy művészfilm nemzetközi fesztiválokon tarol vagy megkapja a legnagyobb díjakat, mindjárt élénkebb lesz az érdeklődés iránta idehaza is, és többen nézik meg a moziban.

Ilyen a cégünk filmje, az Egy nap, amelynek premierje a tavalyi cannes-i fesztiválon volt, ahol megkapta a nemzetközi filmkritikusok díját. Ezzel elkezdődött egy diadalmenet, egymást követték az elismerések.

– Filmproduceri pályája az Üvegtigrissel kezdődött 2000-ben. Sejtették, hogy ekkora siker lesz?

– Egyáltalán nem, bár mindannyian szerettük a történetet. Azontúl, hogy szórakoztatónak találtuk, éreztük a mélységeit is. De hogy kultfilmmé válhat, azt nem gondoltuk. Első lépésben nem adtak rá állami támogatást, nekem jutott a feladat, hogy segítsek a szükséges pénz összehozásában.

Persze nem volt lehetetlen – hiszen Rudolf Péter neve már akkor is nagyon jól csengett –, de könnyű sem. Aztán a sikerek után változott a hozzáállás. Három rész készült eddig, de reméljük, itt még nem ért véget a történet.

Jelenleg Gothár Péter filmjének – aki 16 év után forgatott ismét! – utómunkálatain dolgozunk, elkészült Kocsis Ágnes új mozija, melynek egyik producere vagyok. Ezek mellett több produkció előkészületei zajlanak – és rengeteg tervünk van még.