Zenei sokszínűség, kulturális kapcsolatok

– Keveset hallani a jelenünkben zajló népzenei gyűjtésekről. Egyáltalán, vannak ilyenek? Lehet még mit kutatni?

– Csak a kívülálló számára tűnhet úgy, hogy már semmi tennivalónk nincs, minden dallam ismertté vált, és a népdalok élik a maguk életét. Az igaz, hogy több mint 300 ezer változatot jegyeztek le az elődeink, de a gyűjtés koránt sincs befejezve.

Amikor az 1980-as években elkezdtem a kutatást a felvidéki magyarság körében, igencsak meglepődtem, hogy a vokális felvételekkel ellentétben a hangszeres felvételekből jóval kevesebb van, mindössze öt-hat órányi anyag. Ennek oka a technikai lehetőségekben keresendő: egyszerűbben és könnyebben lehetett rögzíteni egy személlyel valamit, mint egy hat-hét tagú cigányzenekarral.

Én már sokkal ideálisabb körülmények között végezhettem a kutatói programomat, további ötszáz óra anyaggal bővítettem az adatbázist. És még mindig lehet tovább folytatni a munkát!

– Az utóbbi évtizedekben keletre jár gyűjtőutakra. Miért éppen oda?

– Középiskolás koromban kezdtem érdeklődni a magyar őstörténet iránt. Megtudtam például, hogy a családnevünk török-tatár eredetű, az agócs jelentése egyes türk nyelvekben fehér sas vagy sólyom, a baskíroknál pedig hattyú. Aztán az ezredforduló tájékán belevágtam a Kelet-kutatásba, a magyar népzene keleti párhuzamainak gyűjtésébe.

Először 1999-ben jártam az Orosz Föderáció nemzetiségi területein, udmurtoknál és komiknál, majd később baskíroknál és hantiknál. Aztán tudatosan kezdtem feltérképezni a szóba jöhető helyeket, így jutottam el az észak-kaukázusi térségbe, Kabard-Balkár és Karacsáj-Cserkesz, illetve Dagesztán köztársaságokba.

Legutóbb idén nyáron három kaukázusi régiót kerestem fel, mintegy tizenöt különböző helyen jegyezhettem le dallamazonosságot mutató népzenei párhuzamokat, amelyek kultúrtörténetileg is izgalmasak – ez volt a hetedik gyűjtőutam a Kaukázus északi előterébe, ahol a munkát más népzenekutató és folklorista kollégáimmal karöltve végzem.

– Ma már könnyebb eljutni a valaha zárt területekre?

– Nehogy azt higgye! A szervezés az orosz nagykövetségen indul vízumkérelem benyújtásával, amire elég sokat kell várni. Közben meg kell venni a repülőjegyet, biztosítást kell kötni. Ami a terepen való tájékozódást illeti, abban a kinti cimboráink segítenek.

Ők tudják, hol találjuk a „tiszta forrást”, vagyis azokat a megbízható adatközlőket, akiknek semmiféle zenei előképzettségük nincs, hagyományőrzőként sincsenek nyilvántartva, ellenben egyszerű őrzői őseik hagyatékának. Sokszor a nagyobb városoktól távol élnek, de ez nem jelenti azt, hogy elmaradottak lennének.

Láttam nyolcvanéves asszony kezében okostelefont, az unokája vette neki. Tehát a hétköznapi életben óhatatlanul megjelenik a technikai haladás, ugyanakkor a töpörödött mamókáknál és apókáknál senki nem ismeri jobban népcsoportjuk népzenei örökségét.

– Kodály Zoltán fedezte fel a magyar népdalok és a keleti rokonaink dalai közti párhuzamot. A mester nyomdokain halad?

– Kodály A magyar népzene című, 1937-ben megjelent könyvében leírta: Robert Lach dallamjegyzéseit tanulmányozva felismerte, hogy egyes cseremisz, nogaj, udmurt, tatár és baskír népzenei dallamok rokonságban állnak a magyar népdalokkal, vagyis az eurázsiai füves puszták területéről kiszakadt őseink, illetve az ott maradt finnugor és türk népek népzenéje félreérthetetlen hasonlóságot mutat.

Mi, magyarok ezt a kincset elhoztuk magunkkal, akik pedig nem keltek útra, azok mindmáig féltve őrzik. Ha a magyarok származását illetően elfogadjuk a finnugor nyelvi rokonságot, azt én anyai ágnak nevezném, mindazonáltal fontosnak tartom, hogy a Kodály által megsejtett és követői által tudományosan bebizonyított zenei rokonságunk türk irányát se hallgassuk el, ami számomra a rokonságunk atyai ágát jelenti.

– Az ön által létrehozott Atyai ág című zenei produkció saját gyűjtéseinek összegzése?

– Nevezhetjük annak, de ez egyben Kodály és követői előtti tisztelgés is. Két éve a Fonó zenekarral, balkár, nogaj, baskír és kumuk hagyományőrző énekesekkel, zenészekkel együtt – gyűjtéseim adatközlőivel – már tartottunk egy színpadi előadást, amely a magyar népzene és a kipcsak török népek zenéje közötti pár-huzamokat helyezte a középpontba.

Idén szeptemberben megismételtük a produkciót, ezúttal Dagesztánból, a Karacsáj-Cserkesz Köztársaságból, a Kabard-Balkár Köztársaságból és Baskíriából jöttek szereplők. Felléptünk a Művészetek Palotájában, illetve több vidéki és erdélyi városban. Mindenhol ovációval fogadtak bennünket.