Aki megszólítja az emberi lelket

– Ön az emberi lélek kutatója, ismerője. Meg tudja mondani, hol lakik a lélek?

– Az mindenütt jelen van: körülvesz bennünket, bennünk lakik. A szívünkben, a fejünkben, a testünkben. A lélek lényegünk, személyiségünk kivetülése.

– És azt meg tudja mondani, hol lakik a boldogság, és hogy miért keresik azt olyan sokan?

– Vannak, akik sok pénzt keresnek, mások gyermeket nevelnek, és akad olyan, aki egyedül próbál boldogulni. Ám a boldogságot még azok is keresik, akik azt mondják, hogy rátaláltak. Itt azonban fontos megjegyezni, hogy a boldogságot sokan összekeverik az elégedettséggel, azzal, hogy elégedetten élik az életüket.

– Azért különös dolog a boldogság, mert úgy tűnik, mintha kevésbé lehetnénk tovább folyamatosan boldogok, mint például szomorúak.

– Nem gondolnám, hogy rövidebb ideig lennénk képesek a boldogság állapotában lenni, mint a szenvedésében. Miért gondolja így?

– Látom, máris előbújt önből a terapeuta. De ez inkább csak felvetés, ami arra vonatkozik, látva a világ eseményeit, az éhínséget, a háborúkat, a környezetszennyezést, a klímaváltozást, s hogy a mai emberek közül sokan rettegnek ettől, ennek hatásaitól. Mintha a szenvedés állapotában élnék az életüket. Példával élve: a boldogság állapotából senki nem indít háborút, nem gyújt fel erdőket, nem rabol, és nem is bánt másokat.

– Számomra a boldogság sokkal inkább a belső békét jelenti, semmint a körülményeket, amelyek alapján meg kellene határoznom azt. Éppen ezért minden ott dől el, hogyan állunk az élethez. Aki nyugodtan, kiegyensúlyozottan járja útját, békésen szemlélődik, az akár boldognak is érezheti magát.

Ám ha ilyenkor lát valami rossz dolgot, az nyilván elszomorítja, miközben ha belül boldog, az alapállapota nem változik meg. Vagyis az illető attól, hogy éppen szomorú, még lehet boldog ember. De itt megint fontos tisztázni egy dolgot: mást jelent szenvedni, és mást szomorúnak lenni. Akik ugyanis szenvednek, azok alighanem már korábban leléptek a boldogság útjáról.

Életem egyik legszomorúbb napja például az volt, amikor meghalt az édesanyám. Temetésekor sokkolóan mély fájdalmat éreztem, de legbelül boldog voltam, mert tudtam, hogy édesanyám gyönyörű életet élt, és emlékeinkben most is velünk van.

– Az életében volt olyan időszak, amikor a szenvedés állapotában élte napjait?

– Előfordult már, hogy letértem a boldogság útjáról. De az emberek olykor eltévednek. Ezért is van szüksége mindenkinek családra, barátokra, vagy akár terapeutákra, akik segítenek neki, és megmutatják a helyes irányt.

– Magyarországon sokak számára még mindig szégyellnivaló, ha szakemberhez fordulnak segítségért. Bélyeg. Ha jól tudom, Argentínában ez sokkal elfogadottabb. Mi kell ahhoz, hogy az emberek felismerjék, segítségre van szükségük?

– Ez fontos kérdés. Az ugyanis óriási kihívás, hogy valaki úgy kérjen segítséget szakembertől, hogy közben ne szégyenkezzen miatta. Argentínában valóban elfogadott, ha valaki terapeutához jár, miközben ez sem feltétlenül minden esetben volna indokolt.

A problémákat ugyanis a legtöbb esetben elegendő volna a családtagokkal, a rokonokkal, a legközelebbi hozzátartozókkal, a barátokkal átbeszélni. Terapeutára csak akkor van szükség, amikor már senki más nem tud segíteni.

– Nagyon sok könyvét adták már ki. Mi vette rá, hogy megírja ezeket?

– Mindegyiket más okból írtam. Az elsőt kalandvágyból. A másodikat azért, mert az első sikeres lett, az olvasók szerették. A harmadikat azért, mert már elvárták, hogy írjak. A negyediket szerzőtárssal írtam, az ötödiket pedig azért, mert a témája, az egoizmus mindig is érdekelt.

Majd következtek sorra a könyvek, s bár néha úgy érzem, hogy talán írtam már elegendőt, ám időről időre előkerülnek olyan témák és történetek, amelyekről érzem, az embereknek szükségük van rájuk.