Akit vonz a villámlás

Ha megdörren az ég, már menekülünk is a fedél alá – Makovics Kornél viszont épp az ellenkezőjét teszi. Számára ekkor érkezik el a várva várt pillanat: vállára veszi a fotósfelszerelését, bevágja magát az autójába, és szélsebesen robog az életveszélyes helyszínre villámokat fényképezni.

Legtöbbször azonban figyeli az időjárás változásait, jobb, ha előre tudja, mikor és hol csap le a vihar, mert akkor több ideje marad a felkészülésre. Telefonos applikációk jóvoltából azonnal értesül róla, ha a közelben égi háború kerekedik, a radartérképet tanulmányozva pedig annak mozgását is követheti.

– Nekem egy vihar hatalmas adrenalinfröccs. Ahhoz hasonló izgalom, mint amikor az autósnak egy felelőtlen előzés után sikerül idejében visszatérnie a saját sávjába. Ha villámokat fényképezek, egyáltalán nincs bennem félelemérzet – jelenti ki határozottan Makovics Kornél, a szekszárdi székhelyű megyei lap 39 esztendős fotóriportere.

Valójában először nem is ő kereste a veszélyes helyzeteket, hanem a bátyja. Volt neki egy kezdetleges fotómasinája, azzal próbálgatta vaktában megörökíteni a cikázó villámokat – de egy filmkocka sem sikerült. Akkor még nem tudták, hogyan lehet tökéletes felvételeket készíteni, különösebben nem is érdekelte őket.

Kornélnak tetszett ugyan a fotózás, de egészen más úton haladt tovább. A helyzet akkor változott meg, amikor édesanyja az amerikai útjáról hozott neki egy digitális fényképezőgépet. Nem volt nehéz megbarátkoznia a masinával, téma pedig mindig adódott: épületek, emberek, természeti csodák.

Képeit látva biztatták a barátai, ismerősei, hogy folytassa. – Mindig kerestem azt a pluszt, ami által a képeim elütnek a szokványostól. A villámfotózást elég nagy kihívásnak tartottam, hiszen egy megismételhetetlen jelenséget kell töredékidő alatt tökéletesen megörökíteni. Nincs két egyforma villám, így két egyforma kép sem lesz.

Tíz évvel ezelőtt még kissé félősen kattintgattam a lakásom ablakából, aztán egyre merészebb lettem. Akkoriban alig foglalkozott valaki ezzel a témával. Talán azért, mert túl veszélyesnek tartották. Ami pedig a fotótechnikai részét illeti, nem voltak kész receptek, mindent magunknak kellett kikísérleteznünk.

Szívesen megosztom a tapasztalataimat a viharvadászokkal, sőt a blogomban pontról pontra leírom a villámfotózás lépéseit, így segítek a kezdőknek.

Kornél szenvedélyesen mesél az élményeiről, sorra felidézi képeinek történetét. Mindegyikről tudja, milyen viszonyok között született, melyik felszerelését használta, mennyi ideig tartott az exponálás. Sokat jelent a jól megválasztott helyszín is, valóságos remekművé varázsolható egy-egy felvétel, ha különleges természeti környezetben készül, aminek „fényét” az ezerféle alakú villám egymásra rétegződése csak tovább fokozza.

Ezek megörökítéséhez hosszú záridő kell, az exponálás alatt előfordul, hogy a háromszor-négyszer lecsapó villám is rajta lesz a képen. S hogy ne lógjanak bele a légvezetékek, illetve minél nagyobb távolságot fogjon át a látómező, meg kell keresni a legmagasabb pontokat.

Kornélnak már megvannak a biztos helyei, a szekszárdi kilátóból például lélegzetelállító a panoráma a Duna felé, és ha szerencséje van, nem fújja el a szél a viharfelhőket, mire felér a szőlőhegyre. Ha a szupercella vészes gyorsasággal közeleg, akkor nincs idő tájképekben gondolkodni, olyankor megteszi a városközpont tízemeletes háza is, melynek tetőre vezető kijáratához kapott egy kulcsot.

– Fotóriporterként szinte mindig úton vagyok, így sokan ismernek a megyében. Szokták mondani: ha meghallják, hogy dörög az ég, azonnal rám gondolnak. Nem is volt olyan vihar az utóbbi hat-hét évben, amelyiket kihagytam volna. Előfordult, hogy éjszaka kettőkor indultam útnak.

Sosem tudhatom előre, mikor futok bele egy különleges jelenségbe. Van már néhány büszkeségem: elég ritkán lehet villámokkal szabdalt naplementét vagy teliholdat látni, nekem többször is összejött. A ritka felvételeim közé tartozik az az érkező szupercella, ahol a csillagok is szépen látszanak.

Kedvenc fotómat pedig a hozzám háromszáz méterre lecsapó villámról készítettem, ezt testközelből átélni igen érdekes érzés volt, a robbanástól sípolt a fülem, a fényhatástól pedig másodpercekig nem láttam. Talán ekkor voltam a legnagyobb veszélyben. Ez a kép rácáfol arra a közhiedelemre is, hogy a mennykő a magasan lévő dolgokat szereti, itt ugyanis volt bőven villanyoszlop, mégis a földet érte.

Makovics Kornél művei közül nekünk is vannak kedvenceink. A National Geographicban megjelent képen maga a fotós látható felemelt karral, mintha megfenyegetné a haragos eget. Egy Szekszárd környéki mellékúton állt mozdulatlanul a 150 másodperces expozíció alatt, fényképezőgépét a földre tette. Ami nem látszik a fotón: agyoncsípték a szúnyogok, és bőrig ázott.

Szerencséjére pont abba az irányba mutatott, ahol a legnagyobb villám hatolt be a földbe. Különösen jól sikerült a fotós azon beállítása is, amelyen egy bányató vízfelületén tükröződnek a villámok. Szeles viharban nehéz „elcsípni” fodrozatlan víztükröt, itt viszont nincsenek fák a parton, a tavat pedig ellepte a hínár; s ez a két tényező segített e nyugalmat árasztó kompozíció létrejöttében.

– Vannak, akik őrültnek tartanak. Ám a másodikos kisfiam nagyon büszke a vakmerő apjára, vagány dolognak tartja, amit csinálok. Számomra ez a legnagyobb dicséret! Az évek során több díjat kaptam, egyebek közt az Országos Viharvadász Egyesület, az Országos Meteorológiai Szolgálat ismerte már el a villámfotóimat, és minden évben részt veszek a Magyar Sajtófotó-pályázaton is.

Voltak önálló kiállításaim, többek között Szekszárdon és Bonyhádon. Folyamatosan kapok felkéréseket, de az az igazság, a napi fotóriporteri munkám teljesen leköt.

Elárulja: nincs olyan életbiztosítása, ami kimondottan az egyre szélsőségesebb időjárás okozta tragédiára vonatkozna. Tudja, hogy veszélyes hobbit választott, de nem szeretne érte az életével fizetni. Ugyanakkor az amerikai tornádóvadászokkal együtt azt vallja: ha nem kockáztatna, nem is nyerne.