Régi és új összhangzata

Nem szükséges vitrinbe és poros mú­zeu­mi tárlókba zárni a népművészetet, hiszen ma is él és állandóan változik. Az is népművészetnek számít, amit ma művelünk a megújított értékeinkkel, kétszáz év múlva talán majd a mi stílusunkat tanulmányozza az utókor – ébredt rá Katrics Krisztina, akivel az Egerhez közeli, andornaktályai házában beszélgettünk.

A matyó rózsák ma is nyílnak: erre bizonyság az Örökség Alkotóműhely is, melyben ő tervezi az egyedi ruhákat.

– Szellemi vezető, ez szerepel a névjegykártyámon, a lányom nemegyszer viccelődik ezen. Nem azért használom ezt a titulust, mely túl komolyan veszem magam, sőt egy kis irónia is belefér.

Kilenc éven át óriási küzdelmet vívtam azért, hogy a hivatalos népművészet elfogadja a megújhodást, mert rá kellett jönnöm, kicsit tágítani kell a kereteket, nem muszáj mereven tartani a szabályrendszert, amit az elődeink határoztak meg – magyarázza.

– Bolondja lettem a szerves magyar műveltségnek, olyannyira, hogy meghatározta a mindennapjaimat, s ma­gam is átálltam az önellátó, alacsony fogyasztású életmódra. Ám azt kellett megélnem, hogy ez az egyszerűség választott nyomorrá vált. Drámai volt rájönnöm, hogy zsákutcába jutottam.

A maga bőrén tapasztalta meg, hogy nem utazhatunk vissza a múltba, nem élhetünk úgy, mint a dédanyáink. Nem ördögtől való, ha használjuk a modern kor vívmányait, a központi fűtést, a számítógépet. Attól még őrizhetjük a hagyományokat…

Matyó és kunsági motívumokkal dolgozik az alkotóműhely, és a digitális technika komoly segítséget jelent abban, hogy a mintakincset digitalizálják, egy-egy részt kiemeljenek belőle és alkalmazzák.

Ma már kevesen hordják a régi hímzett blúzokat, de például egy óriási párnamintából „kicsípett” matyó motívum szépen mutat a divatos pulóveren is. Éppen az a lényeg, hogy ma is hordható darabok szülessenek, ne pedig vitrinbe valók – mutatja az egyik gyönyörű mintát.

– Ez egy kicsit mágia is. Az olyan minták, amelyekben termékenységi szimbólumok bukkannak fel, erősítik a női princípiumot. A nőt nővé teszik. Mágia a parfüm is – állítja, majd beavat az idén bemutatott, Terra Hungária parfümök keletkezésének történetébe.

Katrics Krisztina a szülőföldföldünk illatát felidéző, azóta sikerrel bemutatott parfümök ötletgazdája.

– Az év végi hajtásban mindig annyira kifáradok, hogy nem lelek örömet a ru­háimban. Megtanultam, jobb, ha olyankor nem állok be a „karmaketrec” közepébe, hogy küzdjek az érzéssel, hanem félrehúzódom.

Figyelek, és a lehető legnyugodtabban teszem a dolgom. Januárban már barátként fogadom a sok munka okozta kiégést, és hagyom, hadd robogjon át rajtam. Eltelik néhány hét, és annyira kegyelmes a tér, hogy mindig küld valami új, eddig nem látott ötletet.

Idén az a gondolat villant fel bennem, vajon a régi „tudók”, az íróasszonyok milyen növényeket rajzoltak a motívumokban? Ha ezeknek az illóolaját felhasználjuk, hogyan illatozhat a magyar mintakincs? Milyen a Kárpát-medence flórája, s e növények hazai lepárlásából milyen parfümöt lehetne előállítani?

Ebben hosszas keresés után Bálint Csaba vajdasági parfümőrben találtam partnerre. Ő zárta üvegbe az ideát.

Az ötletet az agrártárca is felkarolta, így alkothatta meg a parfümőr a két illatot: az egyik egy szántóföldre repít, nyárelőn, eső után, a másik pedig a tikkasztó augusztusba, visszaadva a virágok és nap érlelte gyümölcsök esszenciáját.

Fontosnak tartják, hogy az alapanyagok egy részét Kárpát-medencei termelőktől szerzik be. (A levendula például Szomódról, Tóth Józseftől és egy zagyvaszántói farmról, Romhányi Csabától érkezik.

A római kamilla egy pécsi manufaktúrától, az Arurától, s több illóolajat az Őrségben párolja le Kiss Norbert Hegyhátszentjakabon.) Mindebben fantáziát látott a Heves Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, illetve a külügyi tárca is.

Így az országunkat bemutató hazai és külföldi rendezvényeken a táncok és a viseletek mellett az illat is megjelenik. Az „összérzékszervi” események illatosítása selyemsálakkal és szélgépekkel talán még újszerű, de komplexebbé teszi az élményt.

Ragyogó égetés

„Hadd korogjon, csak ragyogjon!” – jó száz éve ez volt a matyók jelmondata. A nincstelen családok azt se bánták, ha nem telt ennivalóra, csak pompás öltözetben járhassanak, abban parádézhassanak a templomban.

Üveggyöngyökkel, aranycsipkékkel, fémes csillogású díszekkel ékesítették a ruhákat, mire az egyház dörgedelmes szózattal kelt ki a fényűzés ellen, a ragyogó viseleteket nyilvánosan tűzre kellett vetni. A fémes csillogású tiltott díszeket aztán felhímezték a ruháikra az asszonyok.

Katrics Krisztina más nézőpontból is megvizsgálta e hagyományt: – Talán a díszes öltözet „gyógyító” ruha volt nekik. Nem csupán a kitűnni vágyás eszközének szánták, hanem a nehéz életmódból fakadó testi-lelki összetörés elleni gyógyírnak. Ebbe bebugyolálhatták magukat, és megérezhették az ünnepeiken, hogy virágba borulhat az ő lelkük is.

– A néhai nagymamánk süteményének illatától könnybe lábad a szemünk. Ez is mutatja, milyen érzelmi ereje van egy-egy illatnak – mondja Krisztina.

Elképzelte már, milyen jó lenne a földből élő, a megélhetésért keservesen küzdő, de mindig büszke matyók napégette, cserzett bőrének, rózsás öltözeteinek illatát is parfümös üvegbe zárni.

Elvégre a dolgos ősök emlékét e formában is megőrizhetjük az utókornak.