Stadionavató I.

Nem vádolhatja senki azzal e sorok íróját, hogy a foci – szűkítsük a kört: a magyar foci – lelkes rajongója, mi több, jó ismerője lenne, a stadionépítési nyavalyájától pedig egyenesen kiveri a láz és az identitásfrász.

Az ülőhelyekre vetített stadionépítési mértékegység, azaz a darabonként 2,1 millió forintos piros műanyag székek túlárazottságán most – tekintettel az ünnepi hangulatra – nagyvonalúan tekintsünk el, és különben is, az új Puskás Ferenc Stadion, az Aréna mennybemenetele, valamint a tény, hogy a világranglista 5. helyezettjével vív rangadót a magyar válogatott, bizsergetően izgalmas eseménynek ígérkezett, már-már szakrális dimenziókba emelve a szentélyavatással is felérő attrakciót.

S az, hogy a magyar csapat – a legendás 1953-as meccs replikájaként – Uruguay válogatottjával lépett a zsenge gyöpre, mégiscsak behozta az Aranycsapat dicsősége utáni reményteli sóvárgást, s a hitet, hogy a 68 ezres nemzeti összetartozás zsigeri mámorában végre összejön a siker, amiről sok-sok generáció óta vajmi kevés élményünk adódott.

Elszoktunk az élő focitól, pontosabban: a többség hozzá sem szokott. Mert mi a stadion ma? Leginkább koncert, buli, semmi több helyszíne. Legalábbis mostanáig! Azon még tudják a népek – ez most itt a tömegek szinonimája lenne –, mi is a módi. De egy focimeccsen? Egy stadionavató focimeccsen?!

Első és legfontosabb kérdés tehát: hogyan öltözzünk? Már ezen a ponton zavar támadt az erőben. Hiszen a hely sportos, az alkalom viszont ünnepi. Ugyan nem az „enyém”, csupán a „miénk”, de mégiscsak ünnep. Tehát lazán vagy elegánsan nézzünk ki? Pedig a fő kérdés nem ez.

Arra ugyanis nem gondol a stadionoktól távol domesztikálódott elsőbálozó, hogy ide bizony, november idusán melegen kell öltözni. „Miért, Guardiolát miben látod a kispadon üvöltözni? Miniszterelnökök, szövetségi kapitányok talán egy szál teniszpólóban ücsörögnek a lelátón ilyen idő tájt?” – jöttek a meggyőző érvek.

Dzseki, sál, bundabugyi. És a döntés kilencven százalékban bejött! A stadion ugyanis, minden ellenkező vélekedés és híresztelés dacára: nyitott, még ha csak egy küzdőtérnyire is. Ugyan a nézőtér fölé fedél került, az jó esetben is csak az esőtől véd, a hidegtől nem.

Csupán a fűtött VIP és a még annál is kellemesebbre temperált, lounge-hangulatot árasztó – a vipebbnél is vipebb – Skyzónában bizonyult soknak az őszies viselet, ahol egy-két LV-szütyő (igen, Louis Vuitton-táska) is kifigyelt a szexi dresszkód kellékeként.

A legrosszabbul öltözöttek díját pedig nem feltétlenül a kakasülőn tartózkodók közt kell keresni: az egyik páholyból kisétáló maroknyi orosz férfi ’80-as éveket idéző konfekcióöltönyei mindent vittek, közülük is a csíkosé a dicsőség. A megnyitó várakozáson felüli élménynek bizonyult a pályán kívül: mélység és magasság, ultráktól a miniszterelnökig sok mindenki megfordult a volt Népstadion helyén.

Mixed zóna – az új építmény eme talányos elnevezésű részét ugyan hosszas keresés után sem sikerült megtalálni, pedig a mindössze 600 helyes parkolótól a padlásig sok helyen megfordultam. Mégis, elég hamar leesett: az egész stadion egy hatalmas olvasztótégely, ahol minden és mindenki alaposan össze van keverve.

Ez az a hely, ahol a pisiszag helyett még a friss beton illatát árasztó női vécében férfi takarított („ja kérem, itt könnyebb, a nők után kevesebb a tennivaló, a férfiak mindent összepocsálnak, azt a részt a kolléganő csinálja”); ahol a VIP-részlegen tartózkodni szinte bukásnak számít.

Ugyan mi az ingyen sör és kaja ahhoz képest, ami a Sky-zónában van?! A nagyok focija az egekben zajlik. Az első félidő végére az MLSZ elnökén kívül a meccs már nem mindenkit érdekelt úgy, mint az elején. És nem csak azért, mert a 2-1-ből reménytelennek ígérkezett felállni.

A Sky-ban csak kevesek törődtek a másik sorsdöntő kérdéssel, a „kinek szurkoljunk?” problematikájával. A képlet nálam általában egyszerű: mindig az olaszoknak. Ha pedig nem az azzurrók kergetik a bőrt, marad a gyengébb. Azaz most nem az uruguayi válogatottért dobogott a szív.

Ami, megvallva az őszintét, egy röpke idő után épp úgy vert, mint otthon, a tévé előtt: ki-kihagyva. Teljes odaadással és figyelemmel legföljebb ha 14 percet bír odaadni a focinak. Mert amint ideje kitelik, a mindent elárasztó unalom a mosdólátogatás igényének képében oson a színre.

De amint az ember kiteszi a lábát, már üvöltenek is a hátrahagyottak: góóóóól! Mintha csak azért kellene angolosan távozni, hogy az első gólról lemaradjunk, innen pedig már egyenes út vezet a „hol egy nasiért ugrunk el, hol egy sörért” útvesztőjébe, kihagyva így újabb és újabb góltörténeti magaslatokat.

Sztárfocista búcsúztatója, nyitócécó, egy kétszeres világbajnok ellenfél – mitől, ha nem ilyen apróságoktól szedik fel a szőnyeget a világ más tájain a focin nevelkedett szurkolók? Népünnepélyért, fiesztáért kiáltott e hely, ehelyett jól nevelten ücsörgő embertömegek, amerre a szem ellát.

Aki semmit nem tud a magyar foci és néplélek utóbbi néhány évtizedes viszonyáról, még abban is felmerülhetett a gyanú, hogy talán e ceremónia ellenére sem teljesen harmonikus nemzet és válogatottja viszonya. Elszoktunk a focitól.

Úgy ültünk ott, a lelátókon, mint nagycsalád a rossz útra tért gyermek 18. szülinapjára rendezett összejövetelen. Egyedül az ultrák zászlaja köré sereglők önkívületét nem törte meg a vereség. Elégedetlenségüknek más oka volt inkább.

„Majd két hét múlva a Groupamában jobb lesz a hangulat. Itt most sok a divatszurkoló. Az lesz az igazi oroszlánbarlang!” – nyugtatgatta egymást két középkorú hölgy kifele menet. Nemzeti válogatottunk szurkolói csapata, a Carpathian Brigade tértől, időtől és góloktól függetlenül bömbölte szokott rigmusait.

Az ország minden részéről a B középbe sereglő fanatikusok győzelmi mámorát nem tudta kikezdeni a 2-1-es vereség. Ria, ria, Hungária!

„Hogy tetszett a meccs?” – sikerült gyengére a próbálkozás egy fekete bomberdzsekis, kapatos ultra interjúvolására. „Leszarom” – érkezett az ünnepi alkalomra szánt válasz a fiatalembertől. Majd, hökkent tekintetem láttán, kis idő múlva még hozzátette: „Feljössz hozzám?”