Ahol méltósággal öregedhet meg a hátas

Vakolatlan háznál csengetünk az erdő szélén Őrbottyánban. Farkukat csóváló kutyák törnek elénk, hátul a karámban sötét lovak egy bolyban, mintha szabadidős programjaikról értekezletet tartanának. Vidáman futkorászik hozzájuk egy pej, orrlikából e hideg ködben is szürkés pára tör előre.

Az udvaron vagy tíz eb, bent a házban van még belőlük tizenhét, a boldog lovak száma most még huszonnégy. Verték, éheztették őket korábbi tartóik. Ide menekítették őket.

Talicskán szalmát tolnak az istállóba az emberek, míg egy vastagon öltözött férfi kézből etet két soványka lovat. Falatról falatra, harapásról harapásra.

– Egy éheztetett lovat nem lehet túletetni! – jegyzi meg, majd megigazítja a sapkát a fején. – Nem gumi az, hogy öt perc alatt felpumpáljuk két és fél bárra. Az éheztetés miatt sérült a veséjük és a májuk. Pócsmegyerről kerültek ide kegyetlen állapotban. Hucul fajta, nemzeti kincsünk.

Elénk siet a lómentő farm tulajdonosa, Rédei Éva, aki már gyermekkora óta tiszteli és szereti az állatokat. Kislányként sok időt töltött az Alföldön élő nagy-szülőknél, a szántás széléről figyelte nagyapját, aki az ekehúzó lovakkal dolgozott. Hazafelé poroszkálva Rigó vagy Fecske hátára ülhetett, hogy egy életre magába szívja az állatok illatát.

Már akkor tudatosult benne, hogy a hátasok nagyban segítik a nagyapót, aki tisztelettel és szeretettel bánt velük, és nem csak azért, mert a kenyérkeresete függött tőlük.

Rédei Éva Budapesten, az állami fodrászat Párizsi utcai egységében, majd a nyolcvanas évek közepétől a Corvin Áruházzal szemben dolgozott – hogy minden tökéletes legyen – „egy nőies, finom szakmában, egy igazán nívós helyen”. Akkoriban kezdett el lovagolni is.

Bár már nem volt naiv, többször is szembesült azzal a szomorú ténnyel, hogy ha egy ló megöregszik, már nem éri meg tartani, és ezért az utolsó útja a vágóhídra vezet. Mégis megrökönyödött azon, hogy az a ló, Elzár is erre a sorsra jutott, amelyen ő lovagolt, és amely közelebb állt a szívéhez, mint bármelyik. Elzár megöregedett, már nem lehetett megülni, ezért a vágóhídra szánták.

Három napja volt még földi életéből, és az asszony már nem tudott az állat barna szemébe belenézni.

– Hazamentem, és feldúltan elpanaszoltam ezt a családomnak. Megnyugtattak, hogy márpedig a ló nem megy a vágóhídra. Megvettük Elzárt vágósúlyban hetvenezer forintért.

Hősnőnk a szíve mélyén egész életében vágyott saját lóra. Bár Budafokon kertes házban éltek, egy lovat nem lehet kertben tartani. A lovak a szél fiai, ezért Elzár bértartásban a lovardában maradt, sőt az onnantól számított másfél év alatt Rédei Évának még két lova lett. Mindennap felkeresve lovacskáit, azt tapasztalta, hogy hiába fizeti az ellátásukat, nem úgy bánnak velük, ahogy elvárta volna.

Az „elfekvőből” kimenekítve őket Őrbottyánban építkeztek, ahol a tizennégy hektárjuk is csupán tenyérnyi szabadság a lovaiknak. De ennyit tudtak megteremteni! Idővel otthagyta a fodrászüzletet is, mert azt kívánta az új életforma. És ez még mindig csak a kezdet volt a kilencvenes évek elején.

A családjának eleinte azt mondta, ahol három lónak jut élelem, ott négynek, ötnek is, s ha ötnek, akkor hatnak, hétnek, nyolcnak, tíznek is… Az őrbottyáni lómenhely 2001-ben vált hivatalos állatvédő szervezetté, Rédei Éva akkor hozta létre a Bottyán Equus Hungária Közhasznú Alapítványt a beteg, sérült, öreg lovakért.

Bottyán az egyik lova volt, az equus pedig latin szó, lovat jelent. Az alapítvány azóta az egyszázalékos adófelajánlásokból és adományokból tarthatná fenn magát. De nem tartja. Nem tudja! Ráadásul egyre több lovat próbáltak kegyetlen gazdáik keze közül kimenekíteni, a vágóhídi gépek kései és őrlőfejei elől megmenteni.

Ekképpen 2009-ben már húsz, 2013-ban negyvenegy, tavalyelőtt pedig negyvenhét nyugdíjas lovuk volt. Az állatszám-növekedés egyre több anyagi áldozatot követelt tőlük. Eljutottak odáig is, hogy a lovaknak ugyan volt még mit enniük, de náluk már ki volt kapcsolva az áram. A harminc éve épített házukat a mai napig nem volt „idejük” bevakoltatni.

Erről az önsorsrontó verkliről így vall Rédei Éva:

– Miközben egyre több lovat fogadtunk be, nem jutott el az emberekhez, hogy van Magyarországon egy ló­menhely is, ahol névlegesen örökbe fogadhat bárki egy lovat. Nem ment át az az üzenetünk, hogy az anyagi áldozatukért adunk örökbefogadói oklevelet, s cserébe akkor jönnek lóillatot szívni, amikor úgy tartja kedvük.

– Lovagoltatni nem akartak? Az is pénz.

– A gyermekek lovagoltatásából tudnék bevételre szert tenni, de én minden megöregedett, komolyan sérült lónak megígértem, hogy már senki nem ül a hátára. Mint állatvédő úgy érzem, ma már pont a civilizációtól kell megmenteni a lovakat.

Elég bajuk az, hogy kiszorultak abból a szerepkörből, amiért az ember háziasította őket, és a mai világban csak hobbiból, státusszimbólumnak vagy sportcélokra tartják. Amikor pedig kiszolgálták az embereket, megszabadulnak tőlük.

Pedig nincs még egy lény a földön, amely annyit adott magából az emberiségnek, mint a ló, és mi mégsem becsüljük meg. Igaz, hogy az ember legjobb barátja a kutya, de a lovakkal értük el a civilizációt – mondja az asszony, és úgy véli, az emberek nem is tudják, mennyi ló éhezik az istállók mélyén Magyarországon.

A menhely vezetője harminc év alatt rengeteg emberi kegyetlenséggel és állati fájdalommal találkozott. Járt olyan helyen is, ahol csörlővel kellett felállítani a kiéheztetett lovat, miközben ötven méterre volt tőle a takarmány.

Tíz évvel ezelőtt e-mailt kapott valakitől, aki kutyasétáltatás közben napokon át látta, hogy egy tanya udvarában egy kiscsikó fekszik a földön, s az állat a levélírás napján már nem is úgynevezett kutyafekvésben volt, hanem kifeküdt. A csikóért Rédei Éváék saját buszukkal mentek Diósjenőre.

– A férjem és az unokaöcsém tartott velem. A tanyán élő ember kijött a fűtött házból, és felháborodott azon, hogy a csikója miatt zaklatni merjük. Legszívesebben nyakon vágtam volna, de tudtam, hogy nincsen jogom bemenni a magánterületre, uralkodnom kellett magamon. Végül beengedett bennünket, s örült, hogy elvisszük a csikót, hiszen „a hasznavehetetlenje másnapra úgyis megdöglött volna”.

– Mi lett a csikóval?

– Valóban haldoklott. Odafagyott a földhöz, már alig volt vérkeringése. Az állatorvos idehaza infúziót kötött rá, de nem sok jóval biztatott. Tíz napig kint aludtam vele az istállóban, kecsketejjel etettem cumiból, éjjel-nappal kétóránként forgattuk a magatehetetlen, százötven kilós állatot.

A tizedik napon megláttam a szemében a fényt, és tudtam, hogy élni fog. Rá egy napra megmozdította lábait, jóval később segítséggel lábra állítottuk. Két hónap múlva magától is lábra állt. Egészen mostanáig itt élt velünk. Már tizenkét éves. Most egy Budapest szélén élő fiatal pár örökbe fogadta, s elvitte. Gyakran fogjuk látogatni. Meglepetésszerűen.

Az istállóban áll Bojtár és Bóbita. Korábbi „gazdájánál” a traktor mögött feküdt mindkét éheztetett állat. Már éppen ki akarták húzni őket a trágyára, hogy ott dögöljenek meg. Itt megerősödtek, sérüléseik begyó­gyultak, szarubetegségeik elmúltak. Szemük újra csillog. Nyihaháznak.

Van itt lósószoba is, öt tonna falba épített parajdi sóval a tüdőbeteg, kehes lovak felépülését szolgálva. És simogató emberi kéz. Hát persze, hogy boldogok.

– Több száz elhanyagolt, éheztetett, kínzott állatot fogadtak be az évtizedek során. Bár ráment a vagyonuk, azért sikerült mégis megváltoztatniuk az emberek és az intézkedő hatóságok hozzáállását?

– Nehezen találunk néha szavakat arra, hogy azok a hatóságok, amelyek hatékony kulcsfigurái lehetnének egy-egy állatkínzásos eset gyors, jogkövető és az állatok érdekeit szem előtt tartó lezárásának, ennyire tutyimutyi módon akadályát jelentik a szenvedések megszüntetésének. … Itt volt egy nyugat-magyarországi eset. A pokoli körülmények között, elviselhetetlen bűzben tartott lovak állapota magáért beszélt, környezetükben hemzsegtek a patkányok.

Ismeretlenek bejelentésére a hatóságok kimentek szemlézni. Megállapították, hogy semmi sincs rendben, ámde a hatósági állatorvos a jegyzőkönyvbe biggyesztett egy mondatot: A helyszíni szemle alapján kijelenthető, hogy az állatkínzás esete nem áll fenn.

Egyrészt ez az állatorvos nem dönthetett volna egyedül, de a véleménye miatt a jegyző nem indított elsőfokú állatvédelmi hatóságként közigazgatási eljárást, a rendőrség pedig nem akart állatkínzás gyanúja miatt büntetőeljárást kezdeni.

Megjegyzem, egyik szervnek sincs szüksége a hatósági állatorvosra ahhoz, hogy saját hatáskörben eljárjon, de ez mégis „kéz a kézben jár” eset, hiszen senki sem akar önállóan cselekedve magának problémát szerezni.

Rédei Éváék felvették a kapcsolatot a megyei főállatorvossal, akinek hivatala újabb hatósági szemlét tartott a helyi jegyző és a rendőrök jelenlétében. Meg-állapították, hogy a gazda szereti a lovakat, hiszen a szemle alatt is simogatta és etetgette őket, és mutatott is takarmányt, másfél zsák kukoricát.

Rédei Éva és a kóbor kutya befogásából, csipjének azonosításából éppen visszaérkező férje, Rédei Attila szerint gyakori a kirívó állatkínzás, és mivel a hatóságok sokszor nem tesznek semmit, ők írnak panaszokat, állatvédő szervezetként fellebbeznek, bírósághoz fordulnak és tárgyalásokra járnak. És ráment a vagyonuk a benzinköltségre, a pereskedésekre. Dühösen fordul felém az asszony:

– Nem tudok magának szépeket mondani! Ötmillió-kétszázezer forint az évi támogatásunk. A nincsből nem lehet nagyon sok lovat gyógyítani, feltáplálni. Ezért vettük vissza a lélekszámot. Ezért van már csak huszonnégy lovunk.

Megenyhül. Felénk tart néhány ló, mintha számolná, úgy mondja a nevüket: Danken, Rózi, Csoki, Bogi, Barbi, Füles, Pipacs, Pitypang, Rizikó.

Hétkor reggelit adnak a lovaknak, megtisztítják szőrüket, ellenőrzik egészségi állapotukat, majd irány a hatalmas legelő. Nyáron kötőféken vezetik ki az állatokat a közeli mezőkre, s cirkusztól vett lakókocsiban laknak mellettük. És persze a lómenhelyből már régen állatmenhely lett, kutyáik mellett szamaraik és a szelektív hulladékgyűjtőben talált cicáik is vannak.

A házban tizenhét kutya, most, hogy kávéra behívtak, a hamisabbakat elkülönítik egy zárható szobában. Akik itt kint maradtak a falócás étkezőben, ahol a kemencében hasábfa pattog, azok többnyire bújós, szuszogós francia buldogok, állatkínzó szaporítótelepről idekerült csivavák – Döme, Luca, Molli, Szotyi – és egy majd’ megzabálom, E.T. arcú mopszféle, amelyik a lócán nyomakodik mellém, aztán úgy ráfekszik a télikabátom bélésére, mintha soha el nem akarna kotródni onnét.

Rédei Éva is leveszi a kabátot, előtűnik nyaklánca, rajta lovacskás medalion. Minden kávésbögre lovacskás, és a hölgy mobiltelefon-csengése nőies nyihogás, míg a férjéé egy kőkemény nyihaha.

Rédei Attila vendéglátós volt harminc évig. Az apja, Rédei József a Csepelben focizott, kétszer lett bajnok, 1948-ban és 1949-ben, majd a pécsi Lokomotívban folytatta. És persze a fia is focizott. Amikor a csúcskutyák újra megrohamoznak, Rédei Éva figyelmeztet, hogy szeressük már az öreg kutyát is, ne csak akkor, amikor még helyes, játszós szőrgombolyag.

Aztán Mahátma Gandhit idézi, aki szerint „Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik”. Végül hozzáteszi: furcsa ország ez az én hazám.

Az asztalon peres iratok, határozatok és egy rendőrségi leveles gazdanapló, amelyből kiderül, hogy a kiéheztetett, vert lovak „bűnjelek”, és ők a szeretetre éhes „bűnjelek kezeléséért” (etetéséért, gondozásáért, szeretgetéséért) csupán harmincötezer forintot kérnek havonta a rendőrségtől.

Találni egy rendőr-főkapitányságtól érkezett köszönő levelet, mert Rédeiék állatvédelmi előadást tartottak náluk. Aztán az asztalon hever még egy rendőrségi jegyzőkönyv fénymásolata is, amelyben azt taglalják, hogy a lefoglalt lovak, ha nem Rédeiékhez kerülnek, hamar elpusztultak volna.

És abban a fagerendás étkezőben, ahol az óramutató is egy ló képe körül jár, amely ház mögött kint néma csöndben ropogtat zabot ló, harapdál csontot kutya, a macskák pedig behúzódnak a metsző hideg széltől védett helyekre, ahol a boldogság szemmel látható, kézzel tapintható, halkan mondja Rédei Éva:

– Szerelmes vagyok a lóba. Ha egy ló egész életében az embert szolgálta, ne azt kapja öregségére, hogy elküldik a vágóhídra. Kénytelen vagyok, nem tehetek mást. Elvállaltam, csinálom tovább.