Hőseink emlékezete

Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én érte el az orosz túlerő a gyengén felszerelt magyar állásokat a Donnál, és harc­kocsijaival szabályosan „legázolta” a nagyrészt kézifegyverekkel rendelkező katonáinkat. A harcokban 120 ezer honfitársunk esett el vagy került fogságba.

A doni összeomlás előzménye, hogy akkori szövetségesünk, a németek felkérésére 1942. április 17-én a 2. Magyar Hadsereg mintegy 207 500 magyar katonával indult el a Don folyóhoz, a Szovjetunió elleni offenzíva támogatására. A magyar haderő 1942 nyarán foglalta el a számára kijelölt folyószakaszok mentét, és fél éven keresztül tartotta a frontvonalat. Ám közben Sztálingrádnál átszakadt a német–román arcvonal, és a Vörös Hadsereg 1943 januárjában óriási ellentámadást indított.

A 2. Magyar Hadsereg súlyos vereségét a történészek egy része szerint az ellenséges túlerő és a zord körülmények mellett elsősorban a magyar katonák gyenge felszereltsége okozta. Az ország és a hadsereg vezetői ugyan arra törekedtek, hogy a birtokukban lévő hadianyag közül a legjobbat adják, de az elmaradt a korabeli nemzetközi színvonaltól.

Átadták ugyan a honvédség teljes fegyverállományának szinte a felét, de a legnagyobb harcértékű csapatok és korosztályok itthon maradtak, mert arra számítottak, ezeket a későbbiekben beérkező német fegyverekkel szerelik fel. Különösen rossz volt a helyzet a páncéltörő fegyverek terén: körülbelül 620 darab állt rendelkezésükre, ám ebből csak 50 számított korszerűnek és megfelelő tűzerejűnek.

A 2. Magyar Hadsereg összesen 184 páncélozott járművel számolhatott, ám azok között mindössze 22, modernnek nevezhető német Pz–IV. páncélos akadt. A többi páncélozott jármű nagy része (108) a németektől átvett, csehszlovák zsákmányból származó harckocsikból állt, amelyek nem állhatták a versenyt a korszerű szov­jet T–34-esekkel.

A hadsereg ugyanakkor csekély motorizált szál­lí­tókapacitással rendelkezett an­nak ellenére, hogy a teljes honvédségi gépkocsipark felét megkapta. Az 1942-es év második felében az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést sem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben.

A doni katasztrófa történelmünk egyik legnagyobb drámája. A 2. vi­lágháború utáni kommunista diktatúra idejében azonban nem lehetett beszélni katonáink hősiességéről, vagyis arról, hogy a február 8-ig tartó téli hadműveletek során a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal ellátott magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a harcok és a visszavonulás alatt.

Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse bele és megsemmisítse a Don menti arcvonalat védő magyar, német és olasz seregtesteket.

„Ki ne jöjjetek a lövészárokból! – ordítom az erős motorzúgásban. Öt T34-es már 30 méterre előttünk van. Puskával tüzelnek a tankokra, semmit sem ér. Az őrvezető kiugrik a lövészárokból, fut a házak irányába, a többiek követik. Én leguggolva összehúzom magam a lövészárok fenekén. Fölöttem átdübörög egy tank. Fagyott földdarabok hóval vegyítve betakarnak. Lerázom magamról, kinézek utánuk. Utolérik a futókat és beletapossák a hóba.” „Megdöbbenek a látványtól: arc nélküli halott, az arcát kicsipkedték a varjak. Mellette százával a többi, félig betemetve porhóval. Mind magyar egyenruhában.” (Részletek Boda Gyula tizedes Itthagy-Lak – A Donig és vissza címmel megjelent visszaemlékezéséből)

A 2. Magyar Hadsereg hőseire emlékeznek többek között azzal az emléktúrával, amelyet huszadik alkalommal rendeznek az ország különböző helyszínein. A katonák, tartalékosok, hagyományőrzők, katonai középiskolások és polgári személyek, továbbá nagyszámú külföldi tartalékos katonák részvételével zajló Doni Hősök Emléktúrát a Honvédelmi Minisztérium és a Matasz is támogatja.

A program január 10-én, pénteken kezdődik a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán, ahol Jásdi Balázs, a túra ötletgazdája és főszervezője átveszi a menethez a díszparancsot a Magyar Honvédség parancsnokától.

Széles Ernő nyugállományú dandártábornok, a Matasz elnöke elmondta: a parancs átvétele után Székesfehérváron kezdődik el a program, innen három menet is elindul, majd ezt követik a további túrák. Ezek között lesz olyan, amelyik száz kilométer gyaloglással jár, de olyan is, amelyen csak tíz kilométert kell menetelni.

A Csatti menetszázad a Vértes és a Gerecse térségében indul útnak nyolcvan fővel, a Bakony szintén nyolcvan résztvevővel vág neki egy túrának a Bakony északi részén, a Fejér pedig Székesfehérvár térségében menetel.

A Lenkey nyolcvan embere ezalatt a Bélapátfalva–Eger–Egerszalók útvonalat járja be, a Szabolcs-Szatmár-Bereg század Honvédsuli csapata Nyíregyháza környékén túrázik, míg a Veszprém menetszázad a Veszprém–Balatonfüred–Balatonfűzfő útvonalon gyalogol.

A Kratochwill Károly Honvéd Középiskolások közül száznegyvenen vesznek részt a Hajdu menetszázad Debrecen környékén menetelő túráján, majd a Sopron, a Jász, a Békés és a Nógrád menetszázad rója a kilométereket a környékükön, és ekkor zajlik a Honvédsuli Egyesület második menete is a Nyírségben.

Széles Ernő szerint egyre többen és egyre szívesebben vesznek részt a programon, fiatalok és idősebbek egyaránt, csatlakozva ahhoz a törzshöz, amelyet a Matasz hagyományőrző tagozata szervez. A településeken pedig, amelyeket a menetek érintenek, megemlékezésekkel, ünnepségekkel készülnek a túra résztvevőinek fogadására, a polgármesterek szállást, ellátást ajánlanak fel a hagyományőrzőknek.

Húsz évvel ezelőtt Jásdi Balázs negyedmagával teljesítette az I. Doni Hősök Emléktúrát, ma már országos népszerűségre tett szert az esemény. Ezzel nemcsak a 2. Magyar Hadsereg csatáiban részt vevőkre, illetve az áldozatokra emlékeznek, hanem mindazokra, akiknek át kellett élniük a háború szörnyűségeit.

Nem elsősorban a szenvedésre, hanem a hősies helytállásra emlékeztetnek, és arra, hogy a túlélő katonák is hősök.