Monró Pál boldogsága

Új városba költöztem, közel a nyugati határhoz. Mindig is vágytam olyan helyre, ahol a történelem nem csupán szóbeszédek gyűjteménye, hanem kézzel fogható jelen, és ez a városka egyszerre hordozta magában a középkort, valamint azt, amit ember köréje épített.

Csöndjébe beszorult némi szomorúság, amit a hegyekből érkező szél sem tudott elűzni, télen pedig a kályhákban égő mézillatú fahasábok füstje egyetlen felhőbe állt össze, beterítve az egész várost. Az ember itt egyszerre lehetett városi és falulakó, igaz, az itt élők ennek megfelelően is viselkedtek.

Akadt, aki polgárnak mondta magát, más meg józan parasztnak, és e kettő megnevezést rendszerint aszerint keverték, mindig a másik háta mögött, csak ritkán egymás szemébe, hogy éppen milyen viszonyban voltak egymással.

Elvégre másnap együtt jártak ugyanazon az úton; ugyanattól a péktől vették a kenyeret; az orvosuk a nevükön szólította őket; a gyere­keik egymás mellett ültek az iskolapadban; és a templomban is ugyanabba a perselybe dobták a pénzt, miután a pap, beszéde végén, ugyanannak az Istennek a hírével eresztette őket útnak, akihez naponta, hetente vagy havonta imádkoztak.

Monró Pál nem volt sem polgár, sem józan paraszt. Betelepült volt, akárcsak én. Háza azon az utcán állt, ahol mindennap munkába jártam. Amikor először elhaladtam előtte, ő a portája kapujának támaszkodott. A pipát ki sem vette szájából, úgy köszönt.

Inkább mordult csak, valami olyasfélét, hogy adjisten, de az is lehet, tüsszentett csak, mert a következő napokban, amikor elléptem az orra előtt, rendszerint bólintott, jelezve, hogy fogadta köszönésemet. Aztán egy napon, talán mert nem volt nála a pipája, olyan ízesen mondta azt, hogy jó napot, mintha mindjárt azt is kérte volna, hazafelé jövet ugyan hoznék-e neki egy zacskó dohányt és némi parázscsiholót.

De a hónapok alatt, amikor találkoztunk, ő a kapuban állva, én a járdán lépdelve, megszoktuk egymást. Így aztán eljött a nap is, amikor már előre intett, és néhány általános, többnyire időjárásra és évszakra vonatkozó közhelyes megállapítást is mondtunk egymásnak, miközben mindketten tudtuk, ilyet csak akkor mond az ember a másiknak, ha igazából nem kíván bővebb társalgásba bonyolódni.

Mert az időigényes, mert az macerás, s mert sosem lehet tudni, hogy egy kibontakozó beszélgetésnek hogyan is lehetne minél gyorsabban véget vetni.

Mígnem egy napon megálltam előtte, kezet nyújtottam, és bemutatkoztam. Monró Pál, felelte a pipás alak, és szeme bepárásodott. Azt mondta, ő már elszokott attól, hogy vele szóba álljanak. Kérdezni sem kellett, vajon miért gondolja így, mert mondatainak folyama, mintha eddig valamiféle gát állta volna útját annak, megindult.

Monró vagyok, mondta, kuncogott is hozzá. Mert ő ugyan nem olyan bájos, mint Monroe, a Marilyn, majd hozzátette, hogy ezt a viccet mindig elsüti, ha idegennel találkozik. De mi már nem vagyunk idegenek, tette hozzá, hiszen lassan egy éve köszönünk, az utca túloldalára is átintünk egymásnak, és éppen ideje volt, hogy úgy viselkedjünk, ahogyan férfiakhoz illik. S mivel ő az idősebb, rögvest fel is ajánlotta, tegeződjünk.

Így kezdődött barátságunk. Így ismertem meg Monró Pált, aki szépnek ugyan valóban nem volt mondható, de lelke kitöltötte a végtelent. Ahol pedig hiányzott valamicske a teljességhez, azt mesékkel pótolta.

Kubikos családba született, apja csak kéthetente járt haza, de ilyenkor annyi történetet hozott magával, amennyiből a gyermek Monró Pál elképzelte, hogy a világ hasonlatos lehet ahhoz a helyhez, amelyik az Óperenciás tengeren túl található.

Ám amikor kamaszfejjel elkerült otthonról, csalódottan tapasztalta, hogy a távol semmiben nem különbözik a közeltől, és bárhol jár is, a mindennapokat az emberek teszik boldoggá vagy boldogtalanná. Lakjanak ötszobás házban vagy szűk szobában, beszorulva panelek közé, a világnak tőlük lesz savanyú vagy mézszínű az illata. Ő már csak tudja, hiszen szakácsként megjárta a tengerentúli világot is.

Főzött mindenfelé és mindenfélét. Mandzsettás uraknak, orrukat az ég felé emelő asszonyoknak; arisztokratáknak, hírességeknek, politikusoknak és polgároknak, még öltönybe bújt józan parasztoknak is, egyszerű embereknek. De ő ugyanolyan éhes szájnak látta a pompát, mint a gyertyafényben remegő szegénységet.

Mert mindkettő akkor boldog, és főként csöndes, ha már teletömte gyomrát. Miközben ez maga a halál. Ezért is kéne keveset enni egyszerre, mondta mosolyogva, mert attól nem lustul el a vágy és a kíváncsiság. Márpedig azok nélkül az élet mit sem ér. Valamire mindig éhezni kell, különben hogyan görgethetnék előrébb sorsunk kerekét.

Így teltek napjaink a városkában. Bejártam hozzá, átugrott hozzám. Olykor főzött, mindig keveset, és az ételnek emlékíze volt. Mindegyikhez mondott egy-egy történetet, és egy idő után már nem lehetett tudni, hogy Monró Pál valóban bejárta-e a világot, vagy csak apja történetein javított a fűszerekkel.

Aztán egy napon, amikor a naptár megint új évre fordult, azt mondta, elmegy kis időre. Mennie kell. Van egy hely, amit még megnézne, s ahová a felesége halála óta mindig vágyott. Visszatér majd, vagy valami ilyesmi, magyarázta szemlesütve. Még a pipájába sem szívott, hadart, és ígérte, mielőtt elindulna, elköszön.

Akkor találkoztam utoljára Monró Pállal. A kapuból még visszanézett, és rövid lépteivel eltűnt az életemből. A ház, ahol élt, ma is áll. Portájának kapuján, amíg az új tulajdonos ki nem javította, apró mélyedés volt látható, ahová rendszerint a pipáját ütötte.

Akárhányszor arra jártam, kö­szön­tem vagy csak a kezemet emeltem tétován, akár állt ott valaki, vagy csak a szél fújt a kerítés lécén át.

Majd egy napon, évek múltán, képeslapot kaptam. Borítóját a Nap űrbéli fényképe töltötte ki. Szinte ragyogott.

Feladója nem volt, a hátoldalán pedig csupán három szó állt: Megérkeztem. Boldog vagyok.