Aki az álmot vigyázza

Dezső harmincas éveiben járó, kacsázó járású, felhőket bámuló fiatalember. Nyúlánk arcán orrnyergéhez közel ülő szempárjában nincsen semmi melegség. Pára bezzeg annál több. Főleg, miután magához vesz két egység ampullát. Tüskét, ahogyan hívja. Általában barackízűt.

Egy időben még ragaszkodott a barackból készült pálinkához, de ahogyan nőtt benne a szomjúság és fogyatkozott zsebében a forint, megelégedett a bármilyen ízű barackkal is. Az illúzióért, tudod, apuskám, csakis azért érdemes élni, magyarázza könnyes szemmel, hogy neki miért barack a körte, a szilva, de még a gyomorkeserű is.

Mert képzeld azt, hogy boldog vagy, és az ég mindent megad neked, amire csak vágysz. Elegendő csak kigondolnod, és azon nyomban megszületik. Része lesz az egésznek. Krákogva filozofál, szemöldökét ráncolja, mutatóujját tanárosan hintáztatja. Majd miután magába dönti a második párlatot is, merthogy szingliben csak az árvák nyomják, vizezett sörrel hígítja a gyomrában ölelkező barackokat.

Dezsőt sokan lenézik, amiért iszik. Pontosabban azért, amiért folyton iszik. Igaz, ő azt mondja, hogy csak italos. Az meg emberi. Mert mutassanak neki olyan férfit, de még nőt is, aki ne tudná, milyen érzés az, amikor könyékből billen a világ, a hajnal pedig tarkóból fordul.

Démonai ugyanis mindenkinek vannak. Olyanok, akikkel folyton viaskodni kell. Elhunyt rokonok képében állnak az ágyad szélén, csak tudnád, kinek a rokonai. A szomszédok varjakként köröznek a gangon, a hivatalban hegyesre csiszolt fogú asszonyok vigyorognak, és azt hiszik, kedvesek.

A feleséged pedig, akit egykor a világ legszebb asszonyának láttál, medúzaként öleli emlékeidet. Átlátszó, színjátszó parazitaként táplálkozik belőled. Még hogy a szerelem pillangó. Kérges remény csupán, réseiből tüskék nyújtóznak a végtelenbe.

De még az orvos is, aki esküt tett arra, hogy legjobb tudása szerint gyógyít, végig sem hallgatja, miféle kínok kanyarognak kígyóként a torkodban, máris infúziót szúr a karodba, ha fektedben rád talál a járdán, árokszélen, a kocsmaasztal mellé borulva. A gyógyszer legalább barack, mert az illúzió fontos, ugye.

És ha a vénák már tömlőnyi vastagra dagadtak, mehetsz utadra. Lépj vissza húsz mezőt, ugorj a játék elejére. Mintha mindenki azért szurkolna életed lelátóján ülve, állva és guggolva, hogy bukj el. Megint és újra. Csak arra várnak, hogy ezúttal hanyadik dobásnál rontod el.

Nem szurkolnál nekem vagy értem? Dezső vizslaszemekkel néz maga elé. Kipirult bőrének pórusaiból pálinka párolog. Elvegyülve az arcszesszel, amivel reggel megpaskolta magát. Barackillatot áraszt. Vagy meghívhatnál egy körre! Párban barack, magányos sör. Az már majdnem olyan, mintha szurkolnál.

De tudod, mit? Inkább vigyél el innen. Messze a pulttól. Minél távolabb. Mert valakinek húznia kéne. Magamtól járni sem tudok. Nézz rám, már térdem sincs. Útközben elhagytam valahol. Pedig menni kell megetetni a kutyát. Nem is rusnya, pedig annak mondják. De ő legalább még megvan nekem.

Tudod, a kutyákénál nagyobb szíve senkinek nincs. Mert nézz rám, és mondd meg őszintén, kinek kellenék én?! Az asszony medúzákkal úszik. Gyerek van, de jobb is úgy, hogy nem én vagyok az apja. Házam az anyámé. Isten nyugosztalja. Koccinthatnánk az emlékére. Később is jó, ha a kutya már evett. Mert mondtam már?

Nekem csak ő maradt. Fickó. Ő legalább szeret. Odabújik hozzám, ha hajnalban támadnak a démonok. Védelmezőm. Pedig az asszony őt is vinni akarta. Beparancsolta az autóba, de Fickó kiugrott az ablakon. A lábamhoz futott. Az asszony meg azt kiáltotta utána, hogy akkor legyen az enyém.

Így legalább megtapasztalom majd, amikor elszökik tőlem, hogy milyen érzés az, ha már a kutya sem szeret. De ez az eb szeret engem. Érted? Engem. Olyannak, amilyen vagyok. Amilyenné lettem. Mert tudom, nincs rajtam mit szépíteni. Lesz majd jobb is. Tudom. Még nem vesztem el végleg. De most ilyen. Valakinek ilyennek is lennie kell.

Dezső lekászálódik a székről, kacsázó léptekkel indul hazafelé. A lakásba érve Fickó a lábához simul. Soványka, de élettel teli. Dezső húst ad neki, csontosat, majd a fotelbe huppan. Fickót nézi, ahogy eszik. Majd amikor az eb végzett az ebéddel, Dezsőhöz oson. Állát a férfi lábára teszi. Mélybarna szemével Dezső tekintetét keresi.

A férfi végigsimít Fickó fején. Lelkébe földi nyugalom költözik. Holnaptól nem iszom, suttogja, de tudja, hogy Fickó is tudja, hogy tegnap is ezt mondta. Pedig rajtad nem múlik, drága barátom, sóhajtja Dezső, és érzi, egyre közelebbről szólítja az álom. Behunyja szemét. Az első percek mindig boldogok, vágyakkal teli pillanatok.

Aztán jön a semmi, a sötétség. Majd az álmok, fekete-fehéren, végül a démonok. Még szerencse, hogy Fickó vigyázza álmát. Így, ketten elbírnak a démonokkal.