Hit által győzni

– Tizennégy évesen került ide először Máriapócsra. ­Hogyan?

– Édesanyám hétéves koromban meghalt. Hat gyermeke volt, de hármat kiskorában eltemetett, elhunytak torokgyíkban. Én a negyedik vagyok a hat gyermek közül. Nem volt könnyű gyermekkorunk. Amikor édesanyám meghalt, édesapámat elvitték katonának.

Leszerelése után másodszor is megházasodott. Egy özvegyasszonyt vett el, ő beszélt nekem a kisvárdai orsolyita nővérekről, mert korábban közéjük szeretett volna állni. A nővére be is került a közösségbe, de az édesanyja őt nem engedte, hogy belépjen. Az ő biztatására kerültem Máriapócsra.

Az itteni nővéreknek árvaházuk volt, ahol olyan kislányok nevelkedtek, akiknek az édesapjuk odaveszett a háborúban. Három évig éltem közöttük, majd 17 évesen, 1949-ben már nővérjelölt lehettem.

– A kommunista hatalom 1950-ben betiltotta a szerzetesrendeket. Ezek szerint nem sokáig viselhette a szerzetesi ruhát.

– Egy hétig. Amikor a betiltásról határoztak, rövid időre hazamentem édesapámhoz, majd újra Máriapócsra jöttem, mert itt gyűltek össze a nővérek. Itt kértem a beöltözésemet, megkaptam a szerzetesi ruhát.

Nemsokára azonban ezt a kolostort is el kellett hagyni. Csecsemőotthont hoztak létre a helyén. Az elöljárónk közölte velünk, hogy aki tud, menjen haza, aki nem, annak keresnek helyet. Nehéz helyzetbe kerültek például a felvidékiek, mert akkor már ezt a területet újra határ zárta el Magyarországtól.

– Későn kezdett el tanulni, mégis tanár lett.

– Az iskolákat 1948-ban államosították, én akkor fejeztem be az általánost. Egy évvel ezt követően indult újra Debrecenben a Szvetits római katolikus ­leánygimnázium.

Egy felvidéki születésű nővérünket elhívták ide oroszt tanítani. Így kerülhettem az intézménybe, de két évvel később kezdhettem el a középiskolát, mint a többi diák. Érettségi után jelentkeztem a Kossuth Lajos Tudományegyetemre, és itt elvégeztem a matematika–fizika szakot.

– Milyen iskolákban tanított?

– Sok helyen. Először Pest megyébe kerültem, Albertirsára. Itt a pedagógusok nem jártak templomba, nem is nagyon volt szabad erről beszélni. A hétvégéken ezért felutaztam Budapestre, szentmisére, néha pedig Ceglédre.

Később a fővárosban is tanítottam, itt már ismerték a múltamat, sok esetben emiatt gondoskodtak róla, hogy ne kapjak fizetésemelést vagy jutalmat pedagógusnapon. Éreztették velem, hogy a rendszer nem szeret. A munkámat azonban hagyták végezni.

– Hogyan tudott a közösség életében részt venni, amikor ezt tiltották?

– A kapcsolatot ennek ellenére tartottuk a nővérekkel. A nagy ünnepekkor mindig meglátogattam őket Nyíregyházán, a püspökségen. Óvatosnak kellett azonban lenni, hogy ne figyeljenek fel ezekre a titkos találkozókra.

Nem is a szerzetesi ruha hiányzott, hanem a közösségi élet. Ahogyan egy jó családban is mindenki összetart és egymást erősíti, a mi közösségünkben is így volt ez, olyanok voltunk, mint egy család.

– Az államvédelem is megkereste egy idő után. Mit akartak öntől?

– A római központunkkal 1968-ban tudtuk felvenni a kapcsolatot, és négyen fogadalmat tettünk. Két év múlva ez kitudódott, mert egy római rendi újság megírta. Egyik nap az iskolában telefonhoz hívtak. Közölték, hogy menjek be a rendőrkapitányságra.

Többször találkoznom kellett egy alezredessel, aki faggatott. Ez nyáron volt, biztos voltam benne, hogy szeptembertől már nem taníthatok. Ezzel fenyegetőzött, folyamatosan gyötört, még az is bosszantotta, hogy rendesen végzem a munkámat, de főleg az, hogy nem tudott belőlem semmit kiszedni, amit akart. Egyszer még az albérletemhez is kijött.

Majd azt követelte, hogy szüntessem meg a kapcsolatot a nővérekkel. Az egyik kihallgatáson azonban váltott, azt ajánlotta, mégis járjak le Nyíregyházára és számoljak be arról, mi történik a találkozókon. Én nemet mondtam. Nagyon meglepődött, de attól kezdve nem találkoztunk. Ennek ellenére utána is folyamatosan megfigyeltek.

– Hogyan zajlott ez a megfigyelés?

– Ahogy kiléptem a lakásomból, valaki mindig követett. Ha bementem egy telefonfülkébe, ott állt mellettem egy ügynök. Nem mindig ugyanazok követtek, hol fiatalabb, hol idősebb, hol férfi, hol nő volt rám állítva.

Volt, hogy bejöttek a templomba is, és mögém ültek a padba, nézték, mit olvasok. Sok rosszat nem tudhattak meg rólam ebből, mert az imakönyv volt nálam. Előfordult, hogy este tízkor becsöngettek hozzám, hol vagyok, nem utaztam-e le Nyíregyházára.

– Visszamehetett tanítani?

– Szerencsére igen. Az igazgatóm nagyon rendes ember volt, nem volt párttag, de tudatták vele, hogy engem megfigyelnek. Amikor leváltották, egy párttitkár lett az igazgató, aki sokszor váratlanul is betoppant az óráimra. Ő is matematika–fizika szakos volt, de nem az óráim szakmai része érdekelte.

Biztosan rátelefonáltak, hogy figyeljen engem, mit mondok a gyerekeknek. Hagyott dolgozni, de mint már említettem, az előrelépésből, a jutalomból, a fizetésemelésből mindig kimaradtam.

– Mi segített átvészelni a nehéz időket?

– A hitem. Át tudtam adni magam az Úristennek. Nem volt mindig könnyű, főként fiatalon, de ha kapaszkodik az ember a teremtőbe, a hite megőrzi.

– Úgy hallottam, még arra is kísérletet tettek, hogy férjet találjanak önnek.

– Ó, hát igen… Volt egy kollégám, nagyon szerette volna a tantestület, hogy mi összekerüljünk. Próbált is udvarolni nekem, de én kikosaraztam. Aztán 1992-ben, Budapesten jártunk a nővérekkel. Éppen az Iparművészeti Múzeumnál jöttünk fel a metróaluljáróból, tizenöten, nyolcféle szerzetesi ruhában. Szembejött velem egy úr, és hirtelen megállt. Megismert, és megszólított. „Margitka, most már mindent értek”, mondta. Az egykori kolléga volt…

– Hogyan értesült a rendszerváltásról. Arról, hogy vége a zaklatásnak?

– Ötvenöt éves koromban, 1988-ban nyugdíjba mentem. Azt mondtam, ebből elég. Beiratkoztam egy intenzív angolnyelv-tanfolyamra. 1989-ben már hallható volt innen-onnan, hogy megváltozhat a rendszer. Aztán nagy öröm volt számunkra a rendszerváltás, erre vártunk, visszakaptuk a máriapócsi kolostort.

Először csak két szobát, aztán egyre nagyobb részeket az ingatlanból. Fél évig építkeztünk, hogy visszaalakítsuk az épületet, mert nagy termeket alakítottak ki a csecsemőotthon számára a falak elbontásával. Keresztes Szilárd püspök úr megáldotta a házat, felszentelte a kápolnánkat újra, és visszaköltöztünk.

– Sok feladat várhatott önökre.

– A rendszerváltás után valóban sok munka várt ránk. Két szociális otthont is működtetünk idős embereknek, egyet itt Máriapócson, egyet Sátoraljaújhelyen. Az utóbbit már átadtuk a miskolci egyházmegyének. Sokáig vezettem ezt az intézményt.

Kétszer mentem nyugdíjba, egyszer az iskolából, egyszer a szociális területről. Az egyik dolgozónk megkérdezte tőlem, mikor lesz a következő nyugdíjazás, viccesen azt válaszoltam neki: a halálomkor. Itt, Máriapócson sok idős embert látunk el, köztük demenciával küszködőket is. A lelki élet, a szent liturgiák sokat segítenek nekik is.

Akik fel tudnak jönni az emeleti kápolnánkba, azok ott, akik nem, a szobájukban, hangszórón keresztül hallgatják a szent liturgiát. Az atya meg is áldoztatja őket minden reggel. Sokan be is néznek hozzánk, beszélgetünk velük, lelki segítséget nyújtunk ilyen formában is. Alapjában véve monasztikus közösséghez tartozunk, amely teljes csöndet igényelne. Ezt azonban nem fogjuk fel zavarnak, hanem inkább áldozatnak, amit hozzáteszünk a ránk bízott idős emberek életéhez.

– Ön szerint milyen következménye lett a negyven év kommunizmusnak az egyházi életre?

– Egyrészt nehéz volt ez az időszak az embereknek, akik hívő keresztényként akartak élni. De hatása van ennek a mai időkben is. Akiket én tanítottam, még hoztak valamit otthonról, jártak a szüleik templomba. Aztán ez a későbbi generációk sorában egyre jobban a háttérbe szorult, a mai ifjúság jelentős része meg sincs keresztelve.

– Nővérnek sem sokan jelentkeznek?

– A mi rendünkbe jöttek fiatalok, de egy idő után el is mentek. Nem tudtak elköteleződni. De az elköteleződésre való képesség romlását mutatja a mai családok helyzete is. A házasságkötések száma az elmúlt évtizedekben csökkent, már a polgári házasságkötés sem nagyon kell a fiataloknak.

Csak úgynevezett barátként bizonytalan ideig vannak együtt a párok, a család intézménye ezért rettentő nagy válságba került. Mivel a család a társadalom legkisebb sejtje, ebből következik több más válság is. Például, hogy válság van a papi, a szerzetesi hivatásban is.

– Mit jelent önnek a Hit Pajzsa kitüntetés?

– A nővérek közül, akikkel 1968-ban letettük az örök fogadalmat, már csak én élek. A díj, úgy érzem, nekik is szól, én csak közvetítő vagyok. Az ő példájuk is azt bizonyítja, a nehézségeket csak a hit által győzhetjük le, ez a legfontosabb segítség. Minden más csak ezután következik.