Kiflipörgetésben és halászlékészítésben is bajnok

– Kosárlabdázónak készült. Hogyan pártolt át az asztaliteniszre?

– Édesanyám a miskolci drótgyárban dolgozott, édesapám pedig asztalos volt, így én már tízéves koromtól kezdve a műhelyében ablakokat enyveztem. Általános iskolai tornatanárom válogatott kosarasként a saját sportágát erőltette. Egyszer elém vetődött egy játékos, átestem rajta, és az ütődéstől csontkinövésem keletkezett.

Anyám azt kérte, hogy térjek át valami békésebb játékra. Osztályfőnököm az óraközi szünetekben mindig pingpongozott, így én is megpróbáltam. A lakótelepek vashálós betonasztalainál sokat készültem első versenyeimre. És láss csodát, az iskolák közötti versenyen, amelyen igazolt asztaliteniszezők is indultak, az én asztalos apám által készített ütőm hungarocellborításának kopogása annyira zavarta az ellenfeleimet, hogy megnyertem a viadalt.

– Nem inkább az zavarta őket, hogy ön éjjel-nappal edzett?

– Mindenképpen ki akartam törni a szegénységből. A sportban megláttam a lehetőséget. Tizenhárom évesen kezdtem edzeni. Kezdetben 15-16 ponttal vertek meg ellenfeleim a 21 pontig játszott szettekben. Jött 1964 nyara, és Dankovics József edzőtől kölcsönkértem egy asztalt meg egy pár ütőt.

Levittük egy barátomékhoz az asztalt, kitettük a cseresznyefa alá, és két és fél hónapon át mindennap reggeltől estig játszottunk. Mire ősszel visszatértem a klubba, már öt pont előnyt kellett adnom az ellenfeleimnek, hogy szoros legyen a meccs. Akkor még védő típusú játékos voltam: védtem, védtem az ütéseket, s amikor láttam, hogy az ellenfél elmozdul, áttettem a labdát a másik oldalra, és paff.

– Voltak példaképei, akiknek a játéktudása lenyűgözte?

– Nagy hatással volt rám, hogy 1964-ben, tizennégy évesen a televízióban láttam a malmői Európa-bajnokság egyik mérkőzését, a magabiztosan és célratörően küzdő Berczik Zoltán játékát az elegáns stílusú és nagy tudású svéd Kjell Johansson ellen, majd 1965-ben Csuang Cö-tung és Li Fu-zsung világbajnokok meccsét, akik az asztaltól hat-nyolc méterre eltávolodva is visszaütötték a labdát. Lenyűgözött a játékuk.

– Később mind a négyükkel találkozott, azaz néhány év alatt a világ élvonalába került. Ez hihetetlen fejlődés! Hogyan érte el?

– Semmit sem bíztam a véletlenre. Miután elkezdtem asztaliteniszezni, négy és fél év múlva már magyar bajnok lettem. Persze ezt nem adták ingyen. Miskolcon voltam gimnazista, de néhány évig tanítás után naponta elvonatoztam a fővárosba, hogy az ifjúsági válogatottal edzhessek.

Visszafelé gyakran csak az utolsó vonattal, éjfél után értem haza. A vonatút alatt tanultam. 1967-ben már országos bajnokságot nyertem, és 1969-ben költöztem az élsport miatt Budapestre. Berczik Zoltán lett az edzőm. Hajnalban keltünk, fél­órás bemelegítést követően háromórás kemény edzés következett. Déltől pihentünk egy kicsit, majd fél négytől nyolcig újabb edzés jött.

Én a napi edzéseken felül mozogtam még egy kicsit. Esténként órákig futottam vagy ötven kilométert bicikliztem. Amikor ágyba kerülve becsuktam a szememet, kis fehér labdákat láttam magam előtt. Azt gondoltam, ennyit senki sem edz, ezért nem lehet más a világbajnok.

– A másik három példaképpel hogyan találkozott?

– A versenyeken megismertem Johanssont, ő lett a legjobb barátom, akinek – bárhová mentem versenyre Európában – mindig egy táska Pick szalámit és tokaji aszút vittem, ő pedig a svéd Stiga gyártól kapott ütőkkel látott el. 1971-ben Li Fu-zsungot és Csuang Cö-tungot is jelentős fölénnyel megvertem.

Férfi párosban kétszer lettem világbajnok, 1971-ben Japánban Klampár Tiborral, 1975-ben pedig Gergely Gáborral. Az egyéni világbajnoki címet is abban az évben, 1975-ben nyertem el Indiában.

Csapatban 1979-ben az észak-koreai Phenjanban megrendezett világbajnokságon győztük le az elődöntőben a Klampár, Gergely, Jónyer alkotta csapattal a kínaiakat, majd lettünk világbajnokok. Ez a csapatgyőzelem akkor világszenzáció volt, egész Európa nekünk drukkolt.

– Észak-Koreában már akkor is az a fegyelem volt, mint mostanában?

– A barátom, Johansson a phenjani szállodai szobájában italozott, majd egy almacsutkával megdobálta Kim Ir Szen fényképét. Valaki feljelentette. Haza sem engedték, két hónapig volt börtönben.

– Ott bezzeg nem farigcsálta a satuba fogott ütőit a szobában. Nem merte.

– Maga is hallotta ezt a szokásomat. Hát nem, ott nem mertem.

– Mondja csak el, hogy miről van szó!

– Általában ötven-hatvan kilós csomaggal a vállamon utaztam a világversenyekre. Vassatuval, reszelőkészlettel indultam útra. Próbáltam megtudni, hogy mekkora teremben lesz a verseny. A nagy teremhez gyors ütőt, a kis teremhez lassú ütőt gyártottam, ez leginkább a nyél újrakészítését jelentette.

Ugyanis a nyél fel tudja gyorsítani és le is tudja lassítani a játékot. Ha a nyél nem megfelelő, akkor kiszáll az érzés az ütőből. Néha a szállodákban elfaragtam a székeket, asztalokat is, mert arra helyeztem a satut, az pedig minimum felcsiszolta a bútorok felületét.

A legtöbb károkozást megúsztam, de 1986-ban Bernben, az ­Európa-bajnokságon történt, hogy a kijelentkezéskor feldúlva jött a válogatott elé a szállodai portás. Közölte, addig nem mehetünk el, amíg ki nem fizetem annak a széknek az árát, amelyet „munkapadként” használtam. Hogy az útlevelemet visszakapjam, kétszáz svájci frankot kellett leszurkolnom neki.

A farigcsálás mellett egyébként a szoft felületére is találtam ki különböző bevonatokat. Rájöttem, hogy a felület bevonata jelentősen módosíthatja a mérkőzések menetét, azzal is gyorsítani vagy lassítani lehet a játékot.

– Mikor vonult vissza, és mihez kezdett a civil ­életben?

– Már miért vonultam volna vissza?! 1984-ben az osztrák Stockerauhoz igazoltam, 2006-tól pedig az SV Salamander Kornwestheim első csapatában játszom a német körzeti ligában. Most várom a sorsolást, hogy mikor kik ellen játszom majd.

Ami a civil vállalkozásokat illeti, három asztalosműhelyem volt Budapesten, 1980-ban pedig sportboltot nyitottam. Aztán irodaházakat építtettem egy ötvenfős vállalkozás tulajdonosaként, de a stressz miatt csak két-három órát aludtam, ezért nem szívesen emlékszem rá.

Üzemeltettem nyomdát, megfordultam a reklám- és a fotóiparban is, fényreklámokat gyártottam. Egy ideig Magyarország első amerikaifutball-csapatát finanszíroztam, amely az osztrák bajnokságban is szerepelt.

– Jó az, hogy az asztaliteniszben megváltoztak a szabályok?

– Játék közben néha kiszorultam az asztal oldalsó részére, ahonnan nemigen volt idő visszajutni az asztal elé, középre. Kifejlesztettem, hogy az asztaltól távol eső helyről, lapjának szintje alól úgy adom vissza a labdát, hogy éppen a háló mögé essen, és ne pattanjon fel, hanem inkább továbbcsússzon.

Ez volt a híres kiflipörgetésem. A mai felgyorsult játékban azonban már nem távolodnak el a versenyzők messzire az asztaltól, így ezt nem is tudnám jól alkalmazni. Már nekem is furcsa az, amilyenné alakult az asztalitenisz. Nem 21, hanem 11 pontig tart egy szett, így szerintem nem biztos, hogy az erősebb játékos nyer.

Én három szervával 15-ig – így állítottam volna az új szabályokat. Ugyanakkor két milliméterrel megnőtt a labda mérete a televíziós közvetítések miatt. Lám, ezt a nagyobb labdát már én sem tudnám úgy megpörgetni.

– Most vidéken, egy általános iskolai asztalitenisz-bemutató szünetében beszélgetünk. Miért tartja fontosnak, hogy díszvendégként eljöjjön és játsszon a gyermekekkel?

– Hátha felkapják a fejüket, hogy itt van egy világbajnok! Esetleg valakinek lehetek a példaképe is. Sajnos ritka az, hogy nagyon akarja valaki. Én például gyűjtöm a sportkönyveket, a régi nagy öregek életrajza érdekel.

Aztán néha belém nyilall: már lehet, hogy én is egy régi nagy öreg vagyok?! Mára kiderült, hogy halászléfőzésben, pörkölt, sőt pacalételek készítésében is világbajnoki babérokra török. Annyi helyre hívnak főzni, hogy már alig bírom.