Táncmulatságok szép emlékei

Történetük még a reformkorba nyúlik vissza, de virágkorukat a dualizmusban élték. A kiegyezés után ugyanis az Osztrák–Magyar Monarchiában feléledt a nagy báli hagyomány, Bécs mellett Pesten és még a kisebb városokban is nyüzsgő társadalmi élet alakult ki. Vízkereszttől hamvazószerdáig minden magára valamit is adó úri család estélyeken, bálokon forgolódott.

A farsangi szezon a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött. A legelőkelőbbnek pedig az udvari bál számított, amit időnként Pesten tartottak, és óriási megtiszteltetésnek számított, ha erre valaki meghívót kapott.

Az előkelő bálok mellett minden foglalkozási csoport, egyesület, úri kaszinó megtartotta a maga estélyét; ezek bevétele általában jótékony célokat szolgált. A felső tízezer számára egyfajta társadalmi kötelezettségnek számított ezeken megjelenni és adakozni. Nagyon népszerűnek számított a Széchenyi-bál is, ahol az arisztokrácia és a nagypolgárság tagjai találkoztak.

Az időszakot általában a vidám, bohókás, kicsit lazább jelmezes művészbál zárta. A bálozás hagyománya az 1930-as évekig tartott, majd a háború szakította meg a mulatozást.

A klasszikus báli kellékek közül roppant érdekesek a táncrendek, amelyek többsége intim, titokzatos. Az első fennmaradt darab egy bécsi juristabálból származik az 1830-as évekből.

Az Országos Széchényi Könyvtár Plakát- és Kisnyom­tatványtára több száz táncrendet őriz – ezekből látható ideiglenes kiállítás február 26-ig.

A bálozók a táncrendjüket vagy már a mulatság előtt megkapták, vagy a bejáratnál lévő tálcáról vehették el, olykor pedig a vacsora-menükártya mellé helyezték el számukra. Tulajdonképpen ez egy programfüzet, amelybe a hölgyek kis ceruzával a táncra felkérő gavallér nevét jegyezték be.

Egy kis zsinóron függő akasztó segítségével rögzítették a ruhájukhoz vagy a legyezőjükhöz, így mindig kéznél lehetett, amikor egy-egy fiatalember melléjük lépett, és illedelmesen engedélyt kért egy-egy táncra. Fontos jelzésértékkel bírt, hogy a hölgy kit melyik táncra jegyzett be, illetve, hogy hány táncot ígért oda.

A keringő számított a táncok királynőjének, boldog lehetett az az ifjú, aki szíve hölgyével rophatta. Ha a lánynak nem volt kedvére való a fiatalember, nyugodtan elutasíthatta azzal, hogy betelt a táncrendje.

A beígért táncot viszont azzal a fiúval kellett táncolni, akinek odaígérte.

Igazi vetélkedés alakult ki a bálszervezők körében, hogy ki tud ötletesebb és szebb táncrendet készíttetni. Már csak ezért is igyekeztek, mert az újságok báli leírásában a táncrendet is bemutatták.

Eleinte egyszerű virágmintás kivitelezésben készült, később azonban igazi remekművé vált. Az idő elő­rehaladtával egyre nagyobbak lettek a díszek, és egyre kisebbek a hozzátartozó füzetek és íróeszközök.

A XX. század fordulóján a táncrendeket már könyvkötők, ötvösök, díszműiparosok állították elő, és rendkívül változatos anyagokból, papírból, bársonyból, selyemből és bőrből készültek.

Az impozáns gavallérlista mellett talán ez is szerepet játszott abban, hogy a táncrendet aztán a lányok emlékként megőrizték.