A lélekből író ember – In memoriam Fábián Gyula 1929–2020

„Mely a hazáért élt, a hű kebel,

Földjét termékenyítve hamvad el;

És szelleme a sír körűl marad,

Tettekre intvén az utódokat.”

(Eötvös József: Mohács)

Nehéz méltóképpen elbúcsúzni attól, akit nagyon mélyen szeretünk. A sok közös emlék és élmény mind egyformán fontos és jelentőségteljes, mert csak ezek maradnak. Mert ebben a pillanatban még hihetetlen, hogy nincs többé itt, aki hozzánk tartozott. Egy igaz ember, a nagyapám február 28-án megtért az őseihez. A Szabad Föld valamikori főszerkesztőjének emlékét idézem most meg, személyes részletekkel kiegészítve, mint családtag (legnagyobb unoka) és mint újságíró, az ő szeretett lapjánál.

Gyerekkorom meghatározó szereplői az apai nagyszülők. Velük éltünk évekig, s ez a néhány korai esztendő azt jelentette, hogy szinte mindig mellettem voltak. Sarokpontok, alapok kapcsolódtak hozzájuk, s olyan közösséget építettek, amelynek tagjai sok éven át visszajártak hozzájuk.

Mese, népdal, anekdota: ezekben nagyapám otthon volt, s pillanatok alatt olyan légkört tudott teremteni, amelyben minden családtag és barát jól érezte magát. Az ő őszintesége, emberszeretete és megingathatatlan istenhite egyszerűen lenyűgöző erővel bírt.

Nem véletlenül választotta az emberekhez szólást hivatásul.

Magyar–latin szakon végezte az egyetemet, az irodalom és a nyelv mellett a föld, a természet iránti mély tisztelet jellemezte. A bölcsészettudomány és az agrárismeretek területén is otthon volt. És Fülep Lajos lelkes tanítványaként a művészettörténetben is jártas.

Újságíróként, a rádiós műsoraiban, kiállítások alkalmával tartott beszédeiben mindig az egyetemes értékeket képviselte. Egyszerűen fogalmazott, de a számára alapként szolgáló irodalmi tudással, a lényeglátás képességével kiegészítve.

Velünk, unokákkal, gyerekekkel pedig önfeledten tudott játszani. Az ő előadásában szerettem meg Erős Jánost és hallgattam a Toldit, ő segített egy Kőrösi Csoma Sándorról szóló, nagyobb iskolai dolgozat megírásában, de vitatkoztunk mi irodalomról, történelemről, még a Bibliáról is az egyetemi éveim alatt. Mindig meghallgatott, odafigyelt rám, válaszai továbbgondolkodásra késztettek. És ezek szinte észrevétlenül készítették elő, hogy hozzá hasonlóan én is az újságírói pályát válasszam.

Példaképeinek egyike szülőfaluja költőóriása volt: Arany János, akinek emlékkiállítást is rendezett. Élete utolsó éveiben, mi­után a Magyar Nemzettől már eljött, sokat mesélt Nagyszalontáról. Tervezte, hogy megírja gyermekkora emlékeit, mert ahogy az idő haladt, egyre több régi élmény került elő a múltból, s ezeket fontosnak érezte összegezni.

Nagyapám életének másik meghatározó alakjáról is beszélni kell: a pedagógus-filozófus Karácsony Sándorról, aki nemcsak tanára, szinte második édesapja is volt, s olyan szellemi örökséget hagyott rá, amelyet igyekezett gyermekeinek, unokáinak és dédunokáinak is továbbadni. „Ez az ismeretség örök menedék maradt az életünk során” – mondta Sándor bácsiról.

Amikor már eldőlt, hogy én is újságíróként szeretném folytatni az utam, nagyon örült a döntésnek. Segített, amiben tudott, és én is boldog voltam, hogy ezt legalább annyival viszonozhattam, hogy 2014-es Útravaló című kötetének rádiós jegyzeteit összeválogatom.

Sok emléket őrzök arról, hogyan készült egy-egy rádiós adásra, mennyit olvasott hozzá, s hogy milyen lankadatlan figyelemmel írta meg jegyzeteit, akár zajban is. Sokszor segítette kollégáit, akár jó szóval, akár gesztusokkal. A Szabad Földnél töltött időszakban fontosnak érezte, hogy saját szőlőjéből hozott borral vendégelje meg a munkatársait az év végi közös vacsorákon, és mindenkihez volt egy-egy kedves mondata.

Hosszú, munkával és életörömmel, nehézségekkel és szép pillanatokkal teli élete szinte utolsó hónapjáig aktív volt, és bár a tavaly karácsonyesti családi útmutatást már nem nagyon tudta elmondani, mellettünk ült és gyönyörködött a dédunokáiban. Az volt az utolsó, nagyobb közös családi eseményünk.

Néhány nappal ezelőtt aztán örökre elaludt. Mégis, úgy érzem, most is itt van velünk. Nekünk, akik ismertük, örökségét hordozni, képviselni egyformán feladat.

Életút

Fábián Gyula Nagyszalontán született 1929-ben. Magyar–latin szakos tanári diplomáját a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte. Pályakezdőként a Magyar Rádióban helyezkedett el mint újságíró 1952-ben. A Falurádió, a Kincses Kalendárium szerkesztője, műsorvezetője volt, de dolgozott a belpolitikai szerkesztőségben, egyéb kulturális műsorokban is. 1956-ban, a forradalmi napokban a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőjeként, a Parlament épületében, a Nagy Imre miniszterelnök irodája mellett berendezett ideiglenes stúdióból szerkesztette a műsort, tájékoztatta az országot, tagja volt a rádió öttagú vezetőségének. Mindig a rádiót tekintette valódi munkahelyének, de ’56 után megritkult körülötte a levegő, elvették műsorát, visszaminősítették beosztásában. A hatvanas évek második felében a Kortárs című irodalmi lap szerkesztője lett. Az 1970-es években a Mezőgazdasági Múzeumban dolgozott, ahol megszervezte a múzeum baráti köreinek országos hálózatát, majd a Vízügyi Múzeum létrehívója, első igazgatója lett. Néhány évig a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa volt, ahol ő rendezte a centenáriumi Arany-kiállítást. Munkásságának másik fontos színterét a magyar irodalmi hagyomány közvetítése, ápolása jelentette, küldetése része a népi írók hagyatékának, munkásságának népszerűsítése, elemző bemutatása. Számos kortárs festőművész, szobrász (Ujváry Lajos, Mözsi Szabó István, Blaskó János stb.) kiállítását rendezte, nyitotta meg, részt vett a híres erdélyi fametszőművész, Gy. Szabó Béla magyarországi gyűjteményének létrehozásában is. Szociográfiai, művészeti és irodalmi írásai többek közt a Kortárs, a Tiszatáj, a Forrás, a Fiatal Magyarország, a Jelenkor folyóiratokban jelentek meg, de napilapok is közölték számos írását. A rendszerváltás előtt olvasószerkesz­tőként tevékenykedett a Képes Újságnál. A rendszerváltás kezdeti napjaiban elindította a Szabad Szó folyóiratot, dolgozott a Magyar Fórumnál. 1997-ben került a Szabad Föld­höz, amelynek élére 2001-ben nevezték ki. Később főmunkatársa lett a Magyar Nemzetnek és a Lánchíd Rádiónak, ahol 86 éves koráig olvasta fel heti jegyzeteit. 2005-ben, a Magyar Rádió 80 éves születésfordulóján a Magyar Rádió örökös tagja címet adományozták neki, mellyel 1956-os tevékenységét ismerték el. Nívódíjat kapott, később a rádió aranytollas újságírója lett. 2007-től a Trianoni Szemle szerkesztőbizottságának elnöke volt, a lapban számos írása jelent meg, többek közt az Elfelejtett magyarok sorozatban. Válogatott írásai, kisregénye, az Elhasznált, szegény magyarok (2001) és az Útravaló (2014) kötetekben jelentek meg. Rendszeresen publikált református egyházi lapokban. Vezetőségi tagja volt a péceli Csökmei Körnek és a földesi Karácsony Sándor Művelődési Társaságnak, elnöke a Mikszáth Kálmán Kulturális és Média Alapítványnak, továbbá kuratóriumi tagja a Trianoni Kutatóintézet Közhasznú Alapítványnak és a Százak Tanácsának. Újságírói tevékenységét 2009-ben Rát Mátyás-díjjal, 2013. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetéssel ismerték el.