Borzalmak idején

Több mint egy évszázada annak, hogy a kommunizmus először felütötte a fejét Magyarországon. Kovács Attila gyakorló történelemtanárként azt tapasztalja, hogy az ifjú nemzedékek szinte semmit nem tudnak mindarról, amit a kommunista eszmeiség nevében ez idő alatt elkövettek nemzetünk ellen.

Ezt a hiányt igyekezett pótolni A bolsevik iszonyat 100 éve című kötetével, amely az 1919-ben lezajló 133 napos Tanácsköztársaság rémtettei mellett részletesen bemutatja az 1945 és 1990 közötti időszakot is. Tárgyalja a malenkij robot, a gulág, a kuláküldözések, a kitelepítések és az internálások tragédiáját, az egyházak elleni becstelenségeket, valamint a politikai rendőrség gyalázatos működését.

Szól az 1956-os forradalom és szabadságharc csodájáról, az azt követő megtorlás aljasságairól, valamint a Kádár-korszak sajátos terrorjáról, amely nemcsak a hétköznapokat szőtte át, de megjelent a művészéletben és a sportban is.

Recsk, a haláltábor

„Az talán elég bizonyíték erre, ha elmondom, hogy érkezésünkkor semmilyen jegyzéket nem vettek fel a személyes holminkról, hanem csak összedobáltak mindent egy halomba... Soha nem közölte velünk senki, hogy miért kerültünk Recskre… A legkülönfélébb emberek voltak a rabtársaim. Akadt köztük orvos, mérnök, tanár vagy kétkezi munkás éppúgy, mint Auschwitzot is megjárt zsidó ember, vagyis semmi logikát nem lehetett felfedezni… Napi 12-14 órás kemény, fizikai munkát végeztettek velünk, amelyhez a szükséges kalóriamennyiség harmadát-negyedét biztosították csak. Egy kőfejtőben dolgoztunk, amely közel egyórás gyalogútra volt a tábortól… Rendszeresen megaláztak, megvertek bennünket. Sajátos kínzási módszerük volt a gúzsba kötés. Nem csupán megkötöztek ilyenkor bennünket, hanem még egy hosszú botot is átvezettek a karunk és a lábunk között, amelyhez szintén hozzákötöttek bennünket, hogy még jobban szenvedjünk. Hosszú órákig így tartottak minket, amelynek a végén kivétel nélkül mindenki elájult… Tapasztalataim szerint három dolog adhatott tartást és lelki békét az embernek Recsken: az Istenbe vetett hit, a mély nemzeti elkötelezettség és a »csak azért is megmutatom« érzés. Az önsajnálat, a saját sanyarú sorson való szánakozás viszont egyet jelentett a biztos halállal.”

(Krasznay Béla egykori fogvatartott, a Recski Szövetség elnöke visszaemlékezése 2013-ból)

A könyv üldözöttekkel készült interjúkat is tartalmaz, hogy – a szerző szándéka szerint – személyes szenvedésük és példaértékű helytállásuk emléke ne veszhessen a múlt ködébe.

Felidézik, hogy milyen aljas módszerekkel alázták, fenyegették, kínozták, nem egy esetben gyilkolták meg a tisztességes embereket a proletárdiktatúra és a vörös csillag nevében.

Ezenkívül a kötet egy bihari nagyközség, Báránd történetének néhány epizódjával mutatja be azt, hogy milyen hatással volt a kommunizmus a magyar falvak életére.

A Tanácsköztársaság Bárándon

„Összesen hetven főt tartalmazott a bárándi direktórium által összeállított halállista, akiket katonáik összefogdostak és a községházára hurcoltak. Leterelték a községháza pincéjébe mind a hetven embert, miközben ők az udvaron nagy lakomát csaptak a bárándiaktól rekvirált ennivalókból és borból, amelytől kellőképpen le is részegedtek. A pincék ablakain egyszerre hallatszott ki az imák mormolása. Már elő volt készítve a hetven kötél, hajnalban tervezték a kivégzéseket. Egyszerre azonban lélekszakadva megérkeztek Szamuelyék pribékjei, akik jelezték, hogy román katonák közelednek… halálra rémültek, és ijedtükben mindent maguk mögött hagyva, hírhedt páncélvonatjukon elmenekültek Bárándról. A román katonák meglepődtek a fogadtatáson, hiszen még égett a parázs a pörkölt alatt, amit a Lenin-fiúk otthagytak.” (Katona Irén óvodapedagógus)

Mindezek csak szilánkok, amelyek azonban mégis tökéletes kórképet festenek.

Megmutatják a bolsevik rendszer valódi arcát, pribékjeik gátlástalan kegyetlenkedését, aljasságuk határtalanságát – de ugyanakkor azt is, hogy még ebben a terrorral átitatott légkörben is megmaradt az áldozatok emberi tartása és a becsületes emberek egymás iránti szolidaritása.